Már az iskolában is találkozhatunk történelmi tévhitekkel?
Ott is. Történészről történészre terjed, hogy Karthágó romjait sóval hintették be a rómaiak. Az emberek pedig nem gondolnak bele, hogy mennyire értelmetlen ez az egész, mennyi só kellett volna hozzá. De találkozunk tévhitekkel a sajtóban is, hogy mit jósolt Nostradamus, milyen új rejtélyek merülnek fel a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatban, vagy hogy ki volt a Vasálarcos. Hiába ad rájuk a történettudomány megbízható válaszokat, azok nem terjednek el. S ott vannak azok a tévhitek is, amelyekkel egy-egy nemzet a saját felsőbbrendűségét vagy múltbeli nagyságát igyekszik igazolni.

Említsünk egy példát.
Magyarország határait három tenger mosta? Tévhit. Amikor Nagy Lajost lengyel királlyá választották, a lengyeleknek nem volt tengerük, s ha lett volna, sem vált volna magyar tengerré. A Moldva feletti magyar fennhatóság sem terjedt ki a Fekete-tengerig. Aki pedig nem szereti Amerikát, az olyasmit fog hangoztatni, hogy ott kiirtották az őshonos indiánokat, pedig inkább az európaiak által áthurcolt betegségek pusztították el az indián törzsek nagy részét.

Minden nemzet szereti példákkal igazolni önnön nagyságát, ezek között mennyi a fikció?
Vegyük Franciaországot, amely az emberi jogok hazájának tartja magát, mert ezt hirdették meg egy forradalomban. Fölösleges a franciák figyelmét felhívni arra, hogy néhány évvel később a terror időszaka jött, azé a terroré, amely félmillió embert juttatott börtönbe. Ha Franciaország az emberi jogok hazája akar lenni, akkor ezt fogadjuk el, mert a politikusaik talán jobban tiszteletben tartják az emberi jogokat, és úgy cselekednek, hogy ez a tévhit igazzá váljon.

Gyakran idézett mondás, hogy „lengyel, magyar, két jó barát”. Ez történelmileg igazolható?
Mondjuk inkább úgy, hogy nem érdemes cáfolni. Pedig az erdélyi seregek egy lengyelellenes szövetség tagjaként 1657-ben betörtek Lengyelországba, de eléggé megfizettek érte. Azóta pedig a barátság töretlen – és ez a fontos. 

Mit kell mindenképpen kiigazítani?
Azt, amivel egy egész népet igazságtalanul megvádolnak. Például, amikor a németeknek felróják, hogy Hitler szabad választásokkal került hatalomra. Mindig bosszant, ha ezt hallom. Egyrészt mert ez a demokrácia elleni érv: lám, az emberek a szabad választásokon bármilyen szörnyeteget képesek megválasztani. Másrészt, mert történelmileg sem igaz. Hitlert a politikai vezetők emelték be a hatalomba, 1932 szeptemberében a németeknek csak a harminchárom százaléka szavazott rá. Tehát nem „a németek”, hanem egyes politikusaik voltak a felelősek azért a szörnyű történelmi tragédiáért, amit Hitler uralma jelentett. Ne a demokráciát okoljuk érte!

Annak idején miért döntött úgy, hogy könyvet ír a történelmi tévhitekről?
Egyetemi tanárként meglepődtem, amikor a diákok részéről újra és újra visszatértek ezek a sztorik. Elképesztő történetek terjednek ma is. A pécsi egyetem egykori rektora, Ormos Mária akadémikus asszony mesélte, hogy vele egy taxisofőr közölte, mi volt a trianoni békeszerződés oka: a románok tizenhét szüzet ígértek Clemenceau-nak. Hogy Clemenceau hetven fölött volt már akkoriban, az senkit sem érdekel. Egy másik verzió szerint Clemenceau azért gyűlölte a magyarokat, mert a fia öngyilkos lett a magyar felesége miatt. Tény, hogy a fia elvált a magyar feleségétől, de 1964-ig élt, tehát nem lett öngyilkos a trianoni szerződés előtt. Ilyen tévhitek újra és újra felbukkannak.

Kiirthatók?
Nem hiszem, de jólesik megcáfolni őket. Olyan ez, mint amikor a kertész gyomlálgat. Tudja, hogy a gyom néhány nap múlva kinő, mégis érdemes néha megritkítani a gazt.

Ma már a mezőgazdaságban új értelmet nyer a gyom fogalma, hiszen védi a földet a kiszáradástól. Lehetnek hasznosak a tévhitek is?
Olyan szempontból igen, hogy fenntartják az érdeklődést a történelem iránt. Meg aztán az sem baj, ha az emberek nem hisznek el mindent, amit a politikusok és tudósok hirdetnek. Az egészséges bizalmatlanság, a meghirdetett igazságok megkérdőjelezésének vágya, a szebb, értelmesebb élet utáni vágyakozás – végső soron ez az oka a történelmi tévhiteknek. De azért jobb lenne, ha pontos történelmi ismeretekkel rendelkeznénk.

Az is tévhit, hogy a történelem ismétli önmagát?
Inkább úgy mondanám, hogy az emberek ismétlik más emberek tevékenységét. Megváltozott a természeti, társadalmi, technikai környezet, de az emberi természet nem sokat változott az évezredek során. Van egy találó mondás: aki nem ismeri a történelmet, annak az a büntetése, hogy megismétlődik. Csakhogy aki ismeri, az pedig kénytelen eltűrni, hogy mások megismétlik körülötte… Természetesen sohasem ismétlődik meg, legfeljebb hasonló válaszokat adunk hasonlónak tűnő helyzetekben. 

Mit tehet egy történész akkor, ha egy történelmi eseményhez nincs megfelelő korabeli forrás, amire a kutatás során támaszkodhat?
A történelem sosem annyira egzakt, mint a természettudományok, mert nem verifikálható. Nem tudunk visszamenni az időben. De vannak bizonyos tények, amelyek megkérdőjelezhetetlenek. A történészek nem azon vitatkoznak, hogy ki nyerte meg a mohácsi csatát, hanem hogy miért az nyerte meg, aki. Minél távolabbra megyünk vissza a múltba, annál kevesebb a hiteles dokumentum, és annál több a hiányzó puzzle-darab. El kell ismernünk, hogy nem tudunk mindent, de felvethetünk többé-kevésbé valószínűsíthető megoldásokat.

A történészek nem csupán írják, de folyamatosan újraírják a múltat. Miért nem lehet lezárni?
Gyakran megkapjuk ezt a kérdést, hogy miért nem írjuk már meg egyszer s mindenkorra „rendesen”. Nos, azért, mert egyrészt új források is felbukkanhatnak, másrészt ahogy távolodunk a múlttól, máshogy látunk bizonyos dolgokat. Ahogy a bolygó felületét is máshogy látja egy gyalogló, egy repülős vagy egy űrhajós. 

Ahány történész, annyi értelmezés, annyi igazság?
A források nagy része elveszett, és elérhetetlen számunkra. Ezért elméleteket alkotunk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a különböző elméletek egyenrangúak lennének. A Vasálarcos legendája kapcsán Voltaire egy levelében arra utalt, sokkal érdekesebb a legenda, mely szerint az illető II. Károly angol király fia vagy XIV. Lajos titkos ikertestvére volt, mint a hétköznapi valóság. Ugyanis egy egyszerű szolgát tartottak fogságban, mert túl sokat tudott, ráadásul még vasálarc sem volt rajta. Tehát vannak dokumentumok, amelyek közül választhatunk, s az írók sokszor az érdekesebbet választják. Ugyanezt látjuk a Kennedy-gyilkosságnál is.

Ott mi a tévhit?
Nehéz kimondani, hogy a világ leghatalmasabb emberét egy senkiházi lőtte le, aki postán rendelt puskát. Sokkal hihetőbb, hogy egy hatalmas, világméretű összeesküvés volt mögötte, és titkos szervezetek állították félre a fiatal politikust, aki szebb világot teremthetett volna. Az összeesküvés-elméletek által kínált magyarázat olykor meggyőzőbb és kielégítőbb, mint a történelmi valóság.

Szeretnénk azt hinni, hogy az erény mindig elnyeri a jutalmát, a bűn pedig a méltó büntetését, de ez olvasható ki a történelemből?
Sajnos nem. Az egyszerű emberek, akik rendesek és becsületesek voltak, kegyetlen háborúkban pusztultak el, a véreskezű diktátorok közül pedig sokan békésen, párnák közt hunytak el.

Előfordul, hogy új kutatások révén más megvilágításba kerülnek történelmi alakok, s akikre eddig hősként tekintettünk, azokról kiderül, hogy nem is érdemesek a csodálatunkra. Helyénvaló ilyenkor a szobordöntés?
A történészeket gyakran vádolják azzal, hogy deheroizálnak, megfosztják glóriájuktól a hősöket, de én nem így fogalmaznék. A történész nem deheroizál, hanem pontosít. Valóban volt olyan magyar, horvát vagy szerb harcos, aki a nándorfehérvári csatában lerántott egy zászlós törököt, csak éppen nem Dugovics Titusz volt a neve. A történész szerint tehát nem Dugovics Tituszt kell ünnepelnünk, hanem azokat a vitézeket, akik ilyen hőstetteket hajtottak végre. 

A Hősök terén csupa hőst látunk?
Thököly Imre például csak akkor tűnik hősnek, ha nagyon Habsburg-ellenesek vagyunk, máskülönben végtelenül önző személyiség volt, aki török zsoldosként fejezte be az életét. Neki nem nagyon lenne ott a helye a Hősök terén. Azt pedig sajnálom, hogy Mária Terézia szobra elkerült onnan, mert negyvenéves kormányzása alatt az ország békésen fejlődött, és rendkívüli eredményeket ért el.

Thököly néhány éve szobrot kapott Késmárkon…
Nem fogok szobrokat döntögetni. Bár Hitler-szobrokat nyilván nem hagynék meg. Viszont az, ami Amerikában történik, hogy megtámadjuk a Kolumbusz-szobrokat, mert utóbb az indiánok kedvezőtlen helyzetbe kerültek, az nevetséges. A mai erkölcsi-politikai elveink alapján ne döntögessünk szobrokat, tekintsük őket a múlt részének, toleránsan, békésen.

A történelmi filmek is keverik az igazságot a képzelettel. Történészként kritikus szokott lenni az ilyen alkotásokkal szemben?
Ha mint film hiteles, akkor nem érdekel a történelmi igazság. Tarantinónak a Becstelen brigantyk című filmjében szitává lövik Hitlert. Mindannyian tudjuk, hogy a valóságban ez nem így volt, de maga film ettől még izgalmas alkotás, nem tudtam róla levenni a szemem. Viszont Ridley Scott Napóleon-filmje nagyon bosszantott. Nem azzal volt gondom, hogy Napóleon a valóságban nem pofozta meg a feleségét, amikor a válást kimondták, nem is az zavart, hogy nem szerelmeskedett a reggelizőasztal alatt, szolgák jelenlétében, hanem az, hogy a film szürke, unalmas, érdektelen.

Az álhírek ma is itt vannak körülöttünk. Párhuzamba állíthatók a történelmi tévhitekkel?
Amint Donald Trump ellen elsütötték a fegyvert, azonnal megjelent a legenda, hogy ő bérelte fel a merénylőjét, mert így akarta a mártírszerepet eljátszani. Ez abszurdum. Ha valaki híressé akarja magát tenni, akkor nem az agya mellett egy centivel röptet el egy golyót. De jellemző, hogy ez azonnal megjelenik. Tehát, igen, tévhitek vannak, hatnak, velünk maradnak. 

Hogyan védekezhetünk ellenük?
Az átlagos újságolvasó vagy tévénéző nyilván nem fog elolvasni vaskos könyveket, amelyek cáfolnának bizonyos tévhiteket. Az emberek ráadásul azt hiszik el, ami beleillik a világról alkotott képükbe. Történészként az is a feladatom, hogy más történészek eredményeire is felhívjam a figyelmet. 

A Wikipedia hiteles forrás?
Nem olyan értelemben forrás, mint egy kortárs irat, inkább az oktatás segédeszközeként tekintek rá. A magyar nyelvű Wikipedia-szócikkek is hasznosak, de érdemes azokat összevetni idegen nyelvűekkel. Jó kiindulópont az ismeretszerzéshez.

Mi a véleménye a történelemoktatásról?
Az vele a bajom, hogy kis tudósokat akar képezni. Minek? A diákok elenyésző hányada lesz történész. A többieket nem kellene száraz, tudományos apróságokkal fárasztani, hanem az érdeklődésüket kellene felkelteni a történelem iránt. A történelem ugyanis emberekről szól, akik olyanok, mint mi. 

Ha van tanulsága a történelemnek, mi az?
Hogy a hatalom megront. Napóleon kapcsán is azt érdemes megvizsgálni, hogyan tesz tönkre a hatalom egy nagyon tehetséges embert, aki olvasott volt, szellemes, fantasztikus munkabírású, még azt is mondanám, hogy a maga módján jó szándékú. Az ő életét vizsgálva beszélgethetünk a diákokkal arról, hogy hogyan hat a hatalom az emberre, mire kell vigyázni, milyen ideológiákat ne fogadjunk el, mit lehet megváltoztatni a világban és mit nem.

Az átlagembernek szüksége van a történelmi ismeretekre, évszámokra a mindennapi életben?
Kiváló középkorosok vallják, hogy nem kell az összes Árpád-házi király nevét ismerni. Az évszámokkal akkor van baj, ha az iskolában csak azokat magoltatják. A történelem azért fontos, hogy megtudjuk, mire vagyunk képesek mint emberi lények. Megismerjük az embert. Érdemes megismerni a rendkívüli szellemi, tudományos és művészeti teljesítményeket, és éppígy érdemes megismerni a szörnytetteket is, Hitler vagy Pol Pot történetét, hogy ne dőljünk be a jobb- és baloldali forradalmi ideológiáknak. Továbbá érdemes megismerkedni más népek történetével, hiszen ők is hasonló utat járnak be, mint mi, ugyanakkor bizonyos kérdésekben máshogy gondolkodnak, és remélhetőleg lehetséges a békés egymás mellett élés velük. De az, hogy egészen pontosan hány fő vett részt a waterlooi csatában, biztosan nélkülözhető történelmi tudás.

Ilyesmit csak az állíthat, aki nem hajlandó megismerkedni legjelentősebb nemzeti emléktárgyunkkal. A Szent Koronán ugyanis olyan történelmi személyiségek arcképe látható, akik jóval később éltek Szent Istvánnál.

A híres történet, mely szerint a magyarok első királya Asztrik püspököt küldte Rómába, hogy koronát kérjen II. Szilveszter pápától, Hartvik püspök száz évvel később íródott legendájában olvasható, s ennek a kornak a felfogását tükrözi, nem Szent István koráét. A XI. század végén volt némi jelentősége annak, hogy István nem a császártól kért koronát, hanem a pápától, mert e két hatalom ekkor viszálykodott egymással. Szent István korában azonban II. Szilveszter pápa és III. Ottó császár szövetségesek voltak, a császár 1000-ben sok időt töltött Rómában, tehát valószínűleg együtt ismerték el Istvánt a magyarok királyának. Nem tudjuk, hogy II. Szilveszter valóban küldött-e koronát Istvánnak, vagy csak jóváhagyását (áldás = benedicto) adta a koronázás szertartásához.

A koronázási jelvények közül a miseruhának készült palást az egyetlen, amely valóban István király korában készült. E paláston a király arcképe is látható, de nem a Szent Koronát viseli, hanem egy széles, abroncsszerű fejéket, melyet szabályos közökben ékkövek díszítenek. Szent István korában pontosan ilyen koronát viseltek az uralkodók, nem olyat, mint a Szent Korona. Mi történhetett ezzel az eredeti koronával? Nagyon valószínű, hogy az 1044-es ménfői csatában, amelyben az Orseolo Pétert támogató III. Henrik császár vereséget mért Aba Sámuelre, a korona a császár zsákmánya lett.

A ránk maradt Szent Korona akkor is rendkívül régi emléktárgy, ha Szent István még nem viselhette: mindkét része az 1074 utáni és 1300 előtti időkből származik.

(Részlet Hahner Péter Történelmi tévhitek c. könyvéből)

A cikk a Vasárnap családi magazin 2024/34-es számában jelent meg, 2024. augusztus 20-án.