Mert minden, ami ezután következik, akaratlanul is szpojlerré válik. Mindjárt idézem azt a bizonyos ismertetőt, de előtte jöjjön még néhány „praktikus” információ: Jonathan Glazer filmje tulajdonképpen kísérleti alkotás, bár látszatra csupán egy tehetős, ötgyermekes család idilli mindennapjait mutatja be. Cannes-ból elhozta a nagydíjat, két hét múlva pedig öt Oscart is kaphat, a legjobb film, a legjobb rendezés, a legjobb idegen nyelvű film, a legjobb hang és a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában – bár ez utóbbi nem egészen stimmel, hiszen Glazer csak ugródeszkának tekintette az alapanyagot és maga írta a forgatókönyvet.

„Martin Amis angol író 2014-es regényét lazán adaptáló film Auschwitz parancsnokának, Rudolf Hössnek és feleségének, Hedwignek történetét meséli el, akik közvetlenül a koncentrációs tábor mellett alakították ki álomotthonukat. A foglyok állandó sikolyai, a puskalövések és a gázkamrák füstje kísérti paradicsomukat, de közönyük e borzalmakkal szemben félelmetes és baljós ellentétet teremt.”

Folyóparti piknikkel kezdődik a film, a gyerekek viháncolnak, a felnőttek elégedettten sütkéreznek, aztán hazamennek a házba, amelyet csak egy betonfal választ el a koncentrációs tábortól. Látjuk a háttérben a más filmekből már jól ismert, jellegzetes épületeket az őrtoronnyal. És tompa hangokat is hallunk, sőt az egész filmnek van egy nyomasztó, halkan zúgó alaphangja, puskaropogással, vezényszavakkal. Az asszony (Sandra Hüller) büszkén mutogatja virágoskertjét a látogatóba érkező édesanyjának, amikor sikoltás zavarja meg párbeszédüket. A nő egy pillanatra elhallgat, majd folytatja. Apuci munkába megy (Christian Friedel), a család búcsúztatja. Hazaérve megtisztítja csizmáját a sártól és vértől, mielőtt belép a házba. Azt is érdemes megfigyelni, hogyan játszanak a gyerekek. A kisebbik fiú szétosztja a puskákat az ólomkatonáinak, az ágyban fekve aranyfogakat vizsgálgat (nyilván aputól kapta őket ajándékba) egy másik jelenetben pedig dühösen tiltakozik, amikor bátyja a játék hevében bezárja őt az üvegházba, majd azzal idegesíti, hogy a lassan szivárgó gáz hangját imitálja.

A táborparancsnok feleségének lenni előnyökkel jár, például kiválogathatja a legszebb ruhadarabokat, mielőtt közprédává teszi őket a konyhaasztalon. A barátnők turkálnak, mint egy használtruha-boltban. Hedwig Höss felpróbál egy szép, hosszú bundát, illeg-billeg benne a tükör előtt. A zsebében talál egy rúzst, bekeni vele a száját, majd a pipereasztal fiókjába teszi. A bunda alján feslett a bélés, ki kell javítani, mondja a cselédnek, aki feltehetően zsidó lány. Később megjegyzi, hogy az ő férje bármikor szétszórhatja a lány hamvait a faluban, ha ilyen slendrián módon dolgozik. Nem kiabál, csak hidegen közli ezt. A cseléd kávét szolgál fel a traccsoló tisztfeleségeknek, a konyhából hallja, hogy épp kibeszélik egyik barátnőjüket, aki belepréselte magát egy szép ruhába, de nem tudta felhúzni a cipzárat, mert az a zsidó nő jóval vékonyabb lehetett nála. „Azt mondta, nem baj, akkor is kell nekem ez a ruha! Majd fogyókúrázni fogok! – és felharsan a kacagás a nappaliban. Hössné anyja nem is bírja sokáig a vendégeskedést, egyik éjjel búcsú nélkül távozik, csak egy levelet hagy. Nem tudjuk meg, mi áll benne, mert lánya csak átfutja és már dobja is a kályhába, hanyag mozdulattal.

Rudolf Höss kiváló táborparancsnok, felettesei elégedettek vele. Igazi innovátor, úgy magyarázza a gázkamrák működését, mintha egy csomagolóüzemben vagy autógyárban dolgozna. A náci tisztek értekezletén megtudjuk, hogy az új eljárás sokkal hatékonyabb, mert mire végeznek a gázkamrák, a szomszédos krematóriumban épp lehűl az előző égetésből származó hamu annyira, hogy ki lehessen söpörni, és máris jöhet a következő „adag”.

Amikor közli feleségével, hogy áthelyezték és hamarosan költözniük kell, az asszony kijelenti, hogy nem hajlandó elhagyni az otthonukat, mert az pont olyan, amilyenre mindig is vágytak, és a gyerekek is boldogok ott. A család tehát marad, a családfő pedig ingázik. Néha hazatelefonál. Kik voltak ott a partin, kérdezi az asszony a telefonban, mire férje bevallja, hogy szét sem nézett igazán a puccos főtiszti összejövetelen, mivel unalmában azon agyalt, hogyan lehetne elgázosítani ennyi embert. (Rájött, hogy sehogy, mert a terem túl magas.)

Talán ennyi apró nüansz elegendő is a film hangulatának érzékeltetéséhez. A többit figyeljék meg saját szemükkel. A megfigyelői pozíciót könnyíti, hogy forgatáskor a kamerákat úgy szúrták le a ház szobáiban, mintha rejtett kamerák lennének, azaz egy pontból látjuk a jeleneteket, nincsenek közelik. (A film operatőre a lengyel Łukasz Żal, aki többek közt a számos díjat besöprő Ida című filmet fényképezte.) Így az érzelmek sem igazán látszódnak – nem, mintha egyébként túl sok érzelem tükröződne az arcokon. A képkomponálás másik érdekessége, hogy középre általában egy központi alak kerül, mint a régi festményeken, és körülötte kapnak helyet a többiek. Precíz, németes, mondanánk erre, ha szóhoz jutnánk. Zene csak a legvégén csendül fel, de abban sincs túl sok köszönet. Mica Levi ambienthatású kórusműve egy újabb döfés a lelkükbe: úgy hangzik, mintha az auschwitzi tábor áldozatainak utolsó dala lenne.

Valami megfoghatatlan ridegség árad a képsorokból, a hanghatások pedig hátborzongatóvá teszik az atmoszférát. Úgy érzékeljük a szomszéd telken zajló borzalmakat, hogy egyetlen pillanatra sem látunk be a magas betonfalon. A rendező viszont feltételezi rólunk, hogy elegendő holokausztfilmet láttunk már ahhoz, hogy el tudjuk képzelni az ottani állapotokat.

És hogy még nyugtalanabbul aludjunk, hogy napokig, hetekig ne tudjunk szabadulni ettől a filmtől, Jonathan Glazer még hozzáteszi (nem a filmben, hanem egy interjúban): az Érdekvédelmi terület tulajdonképpen nem is történelmi film, hanem rólunk szól. Mi vagyunk azok az érzéketlen, hideg hedonisták, akik nem hajlandóak észrevenni, mi zajlik a szomszédban.