Vladót nem lehetett nem észrevenni a tömegben. Már a kilencvenes években úgy festett, mintha egy fantasyfilmből lépett volna ki. Aki az utóbbi harminc évben részt vett a komáromi Jókai Napokon vagy a szepsi Egressy Béni Országos Színjátszó Fesztiválon, az rögtön kiszúrta őt, vagy a zsűriben, vagy a nézőtéren. Nem beszélt magyarul, de szinte mindent értett, mivel Losoncon élt, kétnyelvű környezetben, és imádta a magyarokat. 

Asztalosnak tanult ki, majd díszletező lett, ahonnét egyenes út vezetett a színpadra, hiszen melyik rendezőnek ne akadna meg a szeme egy ilyen karakteren? Egyre mélyebben beleásta magát a szakmába, és mivel volt hozzá tehetsége, egyre több amatőr előadást rendezett, amelyekkel egyre nagyobb sikereket ért el. Aztán jöttek sorban a felkérések profi színházaktól, tévéből, rendezvényszervezőktől. Vlado Sadílek játszi könnyedséggel mászta azt a bizonyos létrát, amelyet tulajdonképpen ő készített el fából. Egészen a nemzeti népművelési központ szakelőadói posztjáig mászott, eközben színészként számos szlovák filmben játszott kisebb karakterszerepeket.

Én 1992-ben ismertem meg Vladót, amikor is Rimaszombat adott otthont a gyermek- és ifjúsági sakk-európabajnokságnak. Bizony, akár hiszik, akár nem, ilyen is volt a rimaszombati kultúrházban. Meglehetősen kaotikus szervezésre emlékszem, és sebtiben verbuvált stábra – például első éves angol szakos egyetemistaként én voltam a három tolmács egyike –, a tizenhárom éves Lékó Péterre, akinek én segítettem a stábszobából felhívni a szüleit, és az ünnepélyes megnyitó fura, bohém rendezőjére. Amikor közölték velem, hogy a színpadon fogok állni, és minden szlovákul elhangzó mondatot kapásból angolra kell fordítanom, eléggé elbizonytalanodtam, és ennek hangot is adtam. Ekkor megjelent az irodában egy laza, mosolygós, mikulásforma emberke, a megnyitó rendezője, Vlado Sadílek. Kedvesen rám kacsintott, és azt mondta, ne aggódjak, minden a legnagyobb rendben lesz. Olyan volt, mintha ő dolgozott volna nekem, és nem fordítva. Az ünnepi rendezvény tényleg rendben lement, ő pedig végig a színpad előtt bolondozott, táncolt a kisfiával a nemzeti csapatok bevonulásakor felhangzó zenére. Akkor spontán ökörködésnek gondoltam ezt, ma már sejtem, hogy a feszültséget akarta oldani – ami sikerült is neki.

Vlado volt az első szlovák szakember, akit hazai magyar amatőr színházi fesztiválokon lehetett látni. A kívülálló szakmabeli szemével tudta nézni az előadásokat, nem befolyásolták őt régi ismeretségek, barátságok, nem hatódott meg attól, hogy magyarul beszélnek a színpadon, és milyen szépen, folyékonyan el tudnak mondani három mondatot. Meglátásait, tanácsait, ötleteit egy idő után jobban megfontolták a csoportvezetők, mint a magyar zsűritagok értékelését. A szereplők pedig talán először hallottak véleményt szlovák szakember szájából a produkciójukra. Nem is értették, mit keres ez a figura egy magyar rendezvényen. Aztán kapisgálni kezdték, hogy a színház nem nyelvfüggő, hanem egyetemes művészet, egyetemes kritériumokkal. 

Drága Vlado, minden magyar amatőr színjátszó nevében köszönöm neked ezt a szemfelnyitást!