Ez a csoda nagyjából tízéves koromban történt meg velem. A pozsonyi magyar könyvtárban a mindig sürgő-forgó és mosolygó Szabó Erzsike fogadott, egy fiatalka könyvtároslány, akit húsz éve láttam utoljára, s csodák csodájára ugyanolyan volt és ugyanúgy mosolygott, mint hajdanán. Talán a könyvtári környezet teszi, hogy valaki nem öregszik?

Szóval elképzeltem, milyen lehet, amikor a könyvtáros bemegy a munkahelyére. A könyvek már hallják a lépteit, boldogan megrezdül a lapjuk, a nagy örömtől valamelyik el is dől. Kinyílik az ajtó, a könyvtáros felnyitja a villanyt, mert odabenn mindig sejtelmes félhomály honol, akkor aztán a könyvek haptákba vágják magukat, már meg sem mozdulnak, csak csöndben örülnek. Mert a könyvtáros szeretettel végignéz rajtuk. Némelyiket kezébe veszi, az eldőltet felállítja, magában csodálkozik egy kicsit, hogy mitől dőlt el, mikor tegnap, záráskor ő maga állította a helyére. Talán az öreg épület repedésein keresztül betévedt szélfuvallat…

Úgy képzeltem el, hogy a könyvtárosnak az a dolga, hogy kiad és bevesz könyveket, beírja a könyvtári igazolványba, amit kell, aztán ha nincs látogató, akkor levesz egy könyvet a polcról és olvas. Azt is elképzeltem, hogy milyen nehéz lehet neki választani, hiszen az én gyerekkori énem is órákig válogatott a sok könyv között, mert az is kellett volna, meg amaz is, és még további(ak), csak éppen nem tudtam volna annyit hazacipelni.

Azóta sok könyvtárban jártam, sőt, könyvtárüzemben, mert az egyetemi könyvtárak bizony nagyüzemként működnek. Megismertem sok könyvtárost, s ma már tudom, mennyi egyéb munkát végeznek azon kívül, ami látható. Pályázatokat írnak, hogy legyen pénz új könyvekre, könyvet válogatnak, rendelnek, beírják a könyvkatalógusba, rendezvényeket szerveznek, óvodásokat, iskolásokat hívnak meg a könyvtárba, mindenféle érdekes dolgot eszelnek ki, hogy olvasásra serkentsék őket…

Fontos dolgok ezek, hiszen a nyelvet, a kultúrát, az önazonosság megtalálását és megőrzését szolgálják. Ezért legszívesebben név szerint említeném ezeket a könyvtárosokat – megérdemelnék –, csak akkor kifutnék a terjedelemből. Így most csak egyet említek, Németh Nórikát, a somorjai Zalabai Zsigmond Könyvtár jubiláló könyvtárosát. Ő is folyton sürög-forog és örökké mosolyog, pedig nem volt rá mindig oka, hiszen egy életbe, akár egy kalandregénybe, sok minden belefér. Köszönöm neki, és rajta keresztül a többieknek is, hogy a munkájukkal gazdagítják az életemet-életünket. S biztos vagyok benne, ahogy én emlékszem Erzsike kedvességére, úgy Nórika mosolya is évtizedeken fog átsugározni. Mert olvasók mindig lesznek. Remélem.