Pusztán csak ezen az egyszerű szépségen gondolkodtam, illetve hagytam magam elragadtatni, amikor látom, hogy valaki azt írja a kép alá: „kimaradt a lekvár”. Ezután többen is feltöltötték fotóikat, valaki a fazékban fortyogó masszáról, más a „jam”, illetve „dzsem” címkével ellátott takaros üvegekről, s nekem elszorult a szívem, pedig tudom, hogy a szedernek, mint minden gyümölcsnek végső soron az a küldetése, hogy – a méhektől az emberig – élőlényeket tápláljon. Itt abba is hagytam az elmélkedést, mert ugye, csak két lehetőség van: vagy eszünk, vagy nem.

Gyümölcsevés tekintetében aránylag könnyű a döntés. De van, amikor az embertől elveszik a döntés lehetőségét. Néha elsétálunk a Slavínra. Azon fiatalok kedvéért, akik nem tudják: ez temető, ahol az a 6845 szovjet – nem ugyanaz, mint az orosz – katona van eltemetve 6 tömegsírban és 278 egyéni sírban, akik Pozsony felszabadításánál, 1945 áprilisában haltak meg. Iskolás koromban sokat jártunk ide koszorúzni, aminek akkoriban természetesen ideológiai oka is volt, de számomra ez nem fedte el, és ma sem fedi el azt a szörnyű valóságot, hogy akik itt feküsznek, távol a hazájuktól – a legtöbben névtelen sírban, mintha sosem léteztek volna –, valakinek a fiai, apái voltak, valakiknek örökké hiányoztak. Ugyanezt éreztem a Hair című filmben a Vietnámban elesettek sírjai láttán, csak ez a Slavín azért több tekintetben más. Ezek a férfiak nem az én városom ellen, hanem az én városomért harcoltak. Nem érdemlik meg, hogy a ma uralkodó ideológia szellemében ki legyenek radírozva az emlékezetből.

Nos, a Slavínon vagyunk, s egy fiatal családtag megjegyzi, milyen borzalmas, hogy valamikor nem volt az emberéletnek semmi értéke. Ez most sincs másképp, mondom, mire ő, hogy dehogynem, ma már nem a harctereken harcolnak. Egyébként ez nem csak az ő véleménye. Diákjaim is elmondták egyszer, hogy ha lenne is újabb világháború, ami szerintük tök biztos nem lesz, abban már csak drónok, robotok és ilyesmik harcolnának, az emberi élet meg lenne kímélve. Az ő elképzelésük, elmondásuk szerint ez az egész „konfliktus” – folyamatosan ezt a szót használták – valami virtuális játékhoz lenne hasonló, lenne is, de valójában nem, mert tőlünk távol, rajtunk kívül, mintegy „emberüres” térben zajlana. Természetesen tudom, hogy létezik hibrid háború, méghozzá nemcsak egyoldalú, ahogy ezt nálunk is sokan igyekeznek bemagyarázni, méghozzá olyan hévvel, hogy az már szinte háborús propaganda, de még nem hallottam olyan mai háborúról, de még konfliktusról sem, ahol ne halt volna meg egy csomó ember. S nem a saját döntésük következtében.

Ezért én „békefil” vagyok. Nem „ruszofil”, nem „USAfil”, s végképp nem „NATOfil”. Nem akarom, hogy lekvárként végezzük. Idegen üstökben.