A Balatontól 25 km-re fekszik Nikla község, melyet Mikala néven egy 1322-es pápai tizedjegyzék már megnevez. Valaha idáig értek a Balaton lápos, mocsaras területei. Itt élt Berzsenyi Dániel, a „niklai remete” több évtizeden keresztül, 1804-től 1836-ban bekövetkezett haláláig. A magyar irodalom történetéből kihagyhatatlan alkotó házát az 1810-es évek elején, a tűz által elpusztult helyébe építtette, s már az 1950-es évek közepétől emlékmúzeumként szolgál. A költő – a családfája tanúsága szerint – középnemesi családban született. Dukai Takách Zsuzsannát, Dukai Takách Judit unokatestvérét vette feleségül. A „magyar Szapphó”-nak is nevezett Judit költőnő kora női korlátait feszegette, amit Berzsenyi így fogalmazott meg hozzá írt versében: „Te megboszúlva méltóságtokat / Kihágsz nemednek szűk korlátiból, / Melyekbe zárva tartja vad nemem; / Kihágsz, s merészen fényesb útra térsz…”

Berzsenyi is „fényesb útra” vágyott. 1813-ban jelentek meg Kazinczy biztatására gyűjteményes versei, hazafias, szerelmi, bölcseleti témában, melyeken mély nyomot hagyott az általa nagyra becsült Horatius verselése, életszemlélete. S bár sok mindenben követte eszményképét, mégis egy sajátos nemzeti klasszicista stílust alakított ki. Niklai látogatásunk elindított egy irodalmi felfedezőúton is. Bevallom, nem sok Berzsenyi-verset tudtam, de kedvet kaptam a költő munkásságának mélyebb megismerésére, így tanulmányoztam összes műveit; meglepetéssel fedeztem fel sokoldalú irodalmi hagyatékát. Legismertebb talán A közelítő tél című alkotása, hazafias ihletésű a napóleoni háborúk idején A magyarokhoz című buzdítása, amelynek részleteire Kodály Zoltán a költő halálának 100. évfordulójára kórusművet írt: „Forr a világ bús tengere, oh magyar… Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.” Annak idején kórusban énekeltem, s a hetvenes években tárt szívvel, teli torokból zengtük az idézett sorokra komponált dallamot.
Berzsenyi költeményeiről Kölcsey Ferenc recenziójában kritikákat fogalmazott meg. Költőnket ez olyannyira bántotta, oly igazságtalannak érezte a „lárvába burkolt csúfoló írást”, hogy verselőkedve letört, s magát tudományokban képezvén tovább, a prózai írások felé fordult. Berzsenyi észrevételei Kölcsey véleményére csak 1825-ben jelentek meg a kor magyar nyelvű Tudományos Gyűjteményében. Ezen ellenrecenzió mottója: „A kritikának egész szép tárgya, barátaim, a mű, / Nem pedig a művész. E kettőt összezavarni / Rút lelkek szokták; de a rútból folyhat-e szép s jó?”

A költő munkásságát elismerendő a Magyar Tudós Társaság (1840-től MTA) filozófiai osztályának első vidéki rendes tagjává választotta 1830-ban. Jóllehet Berzsenyit elsősorban költőként tartjuk számon, prózai munkái is számottevőek. Halála után a Tudós Társaságban Kölcsey mondott emlékbeszédet, s bocsánatkérő emlékiratot is megfogalmazott.

A Berzsenyi Emlékmúzeum kapujánál kis kert, s benne a költő mellszobra fogadja a látogatót. A ház bejáratát évszázados, burjánzó trombitafolyondárral benőtt terasz fedi el, hangulatos üldögélő, elmélázó, alkotó, borozgató, vendégfogadó helye lehetett az egykor itt lakónak. A belső termek visszarepítenek az időben. A kiállítás vitrinjei hűen követik a költő életszakaszainak alkotásait, a falakon elhelyezett poszterek azokat az embereket mutatják be, akik jelentősek voltak életében, s részleteket tárnak elénk a költő egyes műveiből. S bár eredeti berendezési tárgyként csak egy bútordarab, egy korabeli zeneszerszámokat bemutató szekrényke maradt meg, azonban Berzsenyi levelezése, kéziratai s másolatai érdekes olvasmányok.

Berzsenyi-portrékat is láthatunk, ám számomra igazi érdekesség a költő személyleírása volt „Somogy Vármegyének utazó levelé”-n: „Állapotja: Földes Úr, Testállása: köpczös, alacsony termetű, Arczája: tellyes és piros, Haja: fekete, kezd őszülni, Orra: egyenes, Bajusza: fekete…”

A múzeum fiatal, dinamikus vezetője, Komóczi Roland érdekes adalékokkal szolgált a költő sírhelyével kapcsolatban. Nyughelyét az egykori udvarházába befészkelő szovjet parancsnokság katonái feldúlták, a díszes koporsót a parancsnok rekvirálta. Berzsenyi aranyozott díszöve „túlélte” a vandalizmust, s restaurálatlanul, eredeti állapotában látható az egyik tárlóban. Ugyanitt őriznek egy eredeti, megújított cseréppipát is. A temetőben ma kerítés veszi körbe az 1800-as évek derekán emelt obeliszket, a rendezett, virágos sírhely márványlapján felvésve a Berzsenyi család sok tagja szerepel. Az emlékház mögött hatalmas kert terül el, annak idején berkenye- és szelídgesztenye-fákat ültettek ide. Kazinczyhoz írt levelében így fogalmaz Berzsenyi: „Házam szép, felemelt helyen vagyon és ablakom alatt hatvan holdakból álló kertem nyílik el…” Az ablakon kimerengve elképzeltem a költő teremtő csendbe fúródó pillantását. A hagyomány szerint egy öreg fa még a régi idők emlékét őrzi a kertben.

Az igazgató javaslatára felkerestük az Interaktív Méhészeti Kiállítást is. A pár éve, pályázati pénzből megvalósított bemutató igazi kuriózum. Berzsenyi méhészkedett is, méheséből felszálló pipafüstjének emléke rámaradt az utókorra. A hagyomány szerint neki s családjának köszönhető, hogy e vidéken elterjedt a méhekkel való foglalkozás. A kiállítás interaktív módon, multimédiás eszközökkel ismerteti meg a gyerekeket a méhek életével, a méhészet alapeszközeivel. Az őrködő Anita kedves ismertetése hozzájárult ahhoz, hogy ide másodszor visszatérvén unokáinkkal majd egy órát töltöttünk el a különböző színes hologramok, eszközök mellett. Az épület előtt Szent Ambrus, a méhészek védőszentjének faszobra áll, kezében méhkast tart. A Kr. u. 4. században élt milánói püspök méhekhez fűződő legendája szerint: bölcsőjében méhraj lepte el, mégsem lett semmi baja, egyetlen szúrás sem érte. A méhészek védőszentje névadója a Niklai Méz Lovagrendnek, országos méhésztalálkozót is rendeznek itt. A Berzsenyi Dániel Mézes Napok is a költő nevét viselik. A falu címere lantjával, babérkoszorújával is a költőhöz köthető.

Niklától a Balaton felé vettük az irányt, s áthaladtunk egy Táska nevű falun. A település mellett bereki természetvédelmi terület fekszik. Elhagyva a házakat, pár kilométer után fatáblára vésett felirat ötlött a szemünkbe, beszédes felirattal: „Aligvárom”. Aligvárom, Boroca, Szadó és Öreghegy a szőlőültetvények és présházak helye az 1800-as évektől. A nyíl egy bekötőút felé mutatott, letértünk, s kissé elbizonytalanodtunk, mert kukoricaföld mellett vezetett a földút. Lassan haladva nem csaptunk nagy zajt, s hirtelen a kukoricásból két őzike bukkant fel előttünk úgy ötven méterre. Mélán szemléltek bennünket egy ideig, aztán továbbálltak. Élő bizonyítékai voltak a nyugodt táj dús élővilágának. Később a dombokra felfutó szőlősorok is előtűntek. Kis sétát téve igen szép présházakat fotózhattunk. Ezekből huszonkettő országos műemléki védettségű.

Innen továbbhaladva Buzsák felé mentünk. A néphagyományáról híres település főtere színpompás virágözönben díszeleg. A Buzsáki Népművészeti Tájházban a népi kultúra emlékeit, hímzéseket, fafaragásokat tekinthettünk meg, a fészerben mezőgazdasági gépek garmadáját gyűjtötték össze. Az udvaron szorgos hímző asszonyok készítették a jellegzetes mintájú, színű, vézás, boszorkányos és rátétes technikával munkáikat. A vézás darabok többnyire geometrikus mintákkal kék-piros vagy fekete-piros színben készülnek, a boszorkányos hímzést színes virágminták jellemzik, míg két különböző anyag összevarrásából születik meg a rátétes dísz- vagy használati tárgy. Az asszonyok minden formában kínálják portékájukat, a kor szelleme: hímzett mobiltartó is kapható.

Számomra igazi látnivaló csemege a falu határában található 13. századi Fehér kápolna volt. „A napraforgótábla után meglátják” – kaptuk a felvilágosítást egy kedves helyi lakostól. Egy kis liget bólogatott a szántóföldek között, s már messziről fehérlettek a falak. A parkban kinti oltár van a misézéshez, a bevezető utacska két oldalán „kapuőrök” állnak. Egyiküket felismertem: a Képes Krónikából vett Szent István király őrködik, hadi díszben, felnagyítva az őrfülkében. Kár, hogy kiírás nem igazítja el a látogatót.

Somogyvárt jó másfél évtizede látogattam meg utoljára. Már akkor elbűvölt az egykori, középkori apátság romjainak mérete. Mostani utunk során egy jól kiépített, tudásbővítő Szent László Nemzeti Emlékhely fogadott. Épülete stílusosan, a somogyi dombok hajlatát követve simul bele a tájba. A tárlat méltó módon állít emléket Árpád-házi királyunknak, s az általa 1091-ben alapított kolostornak. László király 1077–1095 között uralkodott. Megszilárdította a belső rendet, a központi hatalmat, s biztosította, kiterjesztette a külső határokat. Az igazságszolgáltatás hatékonysága érdekében szigorú törvényeket hozott a személy- és vagyonbiztonság megteremtésére. Házasságai s gyermekei házasságai révén rokonságot ápolt a szomszédos uralkodóházakkal. Szent László uralkodása alatt avatták szentté István királyt, Imre herceget, Gellért püspököt és két remetét, Zoerard Andrást és Benedeket. Uralkodói és hitbéli érdemeinek híre országhatáron túlra terjedt, ennek bizonyítéka, hogy lovageszményként számon tartott Lászlónkat 1095-ben keresztes hadjárat vezetésére – Jeruzsálem felszabadítására – kérték fel. Ennek nem tudott eleget tenni, mivel az év nyarán örökre lehunyta szemét.

A hit védelmében szerzett érdemeiért s a sírjánál történt csodák okán 1192-ben szentté avatták. Azt jelezve, hogy a király valóban fény lehetett a nép életében, sok legenda s a nép ajkán megőrzött monda kapcsolódik hozzá. Az ún. kocsi történet a király holttestét szállító szekér esetét őrzi: a király végakarata szerint Váradon kívánt nyugodni, de a szolgák csak Fehérvárig vitték. Az állatokat kifogták, a magára hagyott kocsi azonban elindult Várad felé.

A politikai egyensúly megteremtése mellett a király újjászervezte, bővítette az egyházi intézményrendszert, ennek keretében új püspökségeket hozott létre, székesegyházakat építtetett – például a nagyváradit, amely nyughelyéül szolgált –, s kolostorokat alapított. Ez utóbbiak sorába tartozik Somogyvár. A Kupavár hegyet az utókor Koppány vezér egykori váraként tartotta számon. Nem véletlenül, hiszen Koppány szálláshelye volt e terület, s innen indult megütközni István királlyal a hatalomért 997-ben. A somogyvári kolostor léte az idők során a feledés homályába merült. Jóllehet a 19. század második felében már folytak ásatások, 1972-ben kezdődött az az átfogó munka, amelynek keretében feltárták a föld mélyében fekvő szent hely romjait: ezernél több dúsan faragott kő került napvilágra. Ide annak idején Szent László francia bencés szerzeteseket hívott meg, s a lakók sajátos módon a francia Saint-Gilles-kolostor fennhatósága alá tartoztak. Ez a helyzet időnként fellángoló vitákra adott okot a magyar egyházi hatóságokkal. A kolostor felvirágzását mutatja, hogy ún. hiteles helyként is szolgált, azaz okirat-kibocsátási joga volt, több mint 40 oklevél maradt ránk innen.

Somogyvár bekapcsolódott a nagy európai zarándokutak vérkeringésébe, s kulturális nyitást is jelentett Nyugat-Európa felé. A 12. század elején épült templom háromhajós, famennyezetes volt, belül kőfaragásokkal díszített. Az évszázadok során bővítették, késő gótikus és reneszánsz kiegészítések nyomait is megőrizte a föld. A 16. században megerősített várként sem tudta kivédeni a törökök támadását, akik felgyújtották, majd a megmaradt falakat a keresztény katonák robbantották fel.

A Szent László Nemzeti Emlékhely látogatóközpontjában a tájékoztató szövegek, tablók részletesek, sok korabeli dokumentumot idéznek, élvezetes, tanulságos módon tárják a látogató elé az uralkodó, a szent életének részleteit, a hozzá kapcsolódó legendákat. A szobortöredék-másolatok szépsége elindítja a fantáziát: milyen is lehetett valaha a Szent Egyednek szentelt bencés apátság? A kutatók, régészek, restaurátorok igen türelmes munkája kellett ahhoz, hogy megálmodják az egykori dicsőséget. A látogatóközponttól erdei út vezet fel a kolostorromhoz, nevezetesen a Szent László sétaút. Igazi varázslatos élményt nyújt a végig fapallókkal kirakott ösvény. Az emelkedőknél kiugrókban padokkal kényeztetik a fáradtabb vándorokat. A mintegy negyedórás séta során fatáblák késztetnek megállásra. Kvízjáték színesíti a felfelé jutást. Itt letesztelhettük történelmi ismereteinket Szent László királyról, s azt is, mennyire fogadtuk be a kiállításon látottakat. Az ellenőrzés módja ötletes: a feltett kérdésre három válaszlehetőség olvasható. A látogatóközpontban vásárolható hűtőmágnes csak a helyes feleletre tapad oda. Az út remek memóriajáték és tudásfejlesztő.
A dombtetőre felérve a régi bemutatóhely kapuján keresztül jutottunk a gondozott területen fekvő romokhoz. A kolostor méreteit jól jelzi, hogy belső kerengőjét – melynek közepén kút található – több mint 200 oszlop vette körül. Egy rekonstruált szakasz az oszlopfők szépségét is mutatja. A középkori hagyományokat követve udvarán ma is gyógynövényparcellák illatoznak: citromfű, levendula, borsikafű… A templom romjai tiszteletet parancsoló méreteket mutatnak. A területen temetőkápolna nyomait is felfedezték. Szent László emelkedőn álló szobra tekint le a romokra, s fel, a kilátóra. Megéri felmászni a lépcsőkön, felülről is impozáns látványt nyújt az egykori katedrális és kolostor. Körbenézve a látogatóközpont növénnyel fedett épületét, a somogyi dombok lankáit, s észak felé tekintve a Balaton északi partjának hegyeit csodálhatjuk meg.

A somogyi dombok közé kiránduló meglepetéssel tapasztalja, mennyi nemesi családnak található kastélya e tájon. Somogyvár a Széchenyi-dinasztia palotáját mondhatja magáénak. A család az 1700-as években vette meg a birtokot. A 19. század végi építkezések, bővítések során Kupavárhegy romjaiból több követ beépítettek a falakba. A kastély igazi nagysága az udvar felől bontakozik ki. Jelenleg oktatási intézményeknek ad helyet. Az igazgató asszony engedélyével beléphettünk, s lefényképezhettük a szépen faragott falépcsőházat s a faburkolatba illesztett márvány Szűz Máriát a Kisdeddel. Az épületet nagy park öleli körbe, jó néhány öreg fa mesélhetne a régi időkről. Kissé távolabb a kastélytól a parkban érdekes formájú kápolnába, mauzóleumba pillanthattunk be, melynek alagsorában Széchenyi családi kripta található.

Somogyvárról Balaton felé vezető utunkat megszakítottuk Lengyeltótiban. Itt is tetten érhető a rejtőzködő történelem. A városka katolikus templomának 20. század végi felújításakor bukkantak rá a szép Árpád-kori falrészletekre. A település közepén magasodó dombon áll a Zichy-kastély, melyet őspark vesz körbe. A rozsdásodó kapun keresztül felsétáltunk, s konstatálhattuk: régi urai szomorúan szemlélnék az épület leromlott állapotát. A sokáig kórházként szolgáló palota ma ebek harmincadjára került, várja, hogy a támogatott, de meg nem valósított beruházás elkezdődjön.

Csermák Judit