Aztán az ellenfél hirtelen elbizonytalanodik, mintha látná a főhős jéghideg, magabiztos pillantását az üvöltve közeledő autóban. Rettegni kezd, elrántja a kormányt, és vége: győz a jó, a főhős keresztülvitte a vasakaratát, szíve hölgye olvadozik mellette, és találgatja, vajon acélsodronyból vannak-e a kevés szavú, ámde nagyon izmos férfiállat idegei.

Igor Matovič most épp egy ilyen akciófilmbe képzeli magát, nem először karrierje során. Az elmúlt időszakban többször próbálkozott valamiféle kenyértörésre vinni azt a belső feszültséget, ami a koalíciót emészti – és amelynek mellesleg az ő kiszámíthatatlan, átláthatatlan kormányzási módszere az oka. Mert hát a semmiből heurékát kiáltó, majd a bírálatok után duzzogva puffogó stílus nem éppen a stabil és átlátható hatalomgyakorlás jellemzője.

Ugyanez volt a járványügyi korlátozásokkal, ugyanez a teszteléssel, ugyanez van most Sulíkékkal is. Ez a vadnyugati, akciófilmes, felkérdezős stílus, a duzzogás, a felelősség áthárítása. Matovič teljesen elvesztette a valóságérzetét. Annyiszor hágta át a korrekt partneri viszony elementáris szabályait, hogy már nem érzi, hol a határ: ha kell, élő egyenesben idiótázza le saját miniszterét és koalíciós partnerét, vagy egyeztetés nélkül, titokban rendel regisztrálatlan vakcinákat, holott pontosan ismeri a partnerei véleményét. Később pedig passzív-agresszív jeremiádokkal zengi tele a széles szlovákiai Facebook-égboltot, miszerint a többieket nem érdeklik az emberi életek, csak őt.

Csakhogy ez a passzív-agresszív stílus, ez az érzelmi zsarolás, mely eddig kihúzta a partnerek lába alól a talajt, és amely miatt senki sem mert rátaposni a túlérzékeny miniszterelnök tyúkszemére, úgy látszik, lassan megbosszulja magát. Mert hiába próbálja most is ezzel keretezni Matovič a Szputynik-ügyet, hiába próbálja ezt a témát élet és halál kérdésévé varázsolni, egész más vágányon fut, mint a többiek. Lehetett volna Szputnyikot rendelni azután is, hogy az Európai Gyógyszerügynökség regisztrálja – láss csodát, csütörtökön az oroszok végre beadták a kérvényt. Lehetett volna akkor nyúlni ehhez a vakcinához, amikor már nincs rajta a putyini geopolitikai szerszámméregetés penésze. Matovič pontosan tudja, nem az a gond vele, hogy emberéleteket akar menteni. És nem is az, hogy ezt netán a Szputnyikkal tenné. Hanem az, amilyen módon teszi ezt: titkolózással, a partnerek véleményének figyelmen kívül hagyásával és végső soron porba taposásukkal. Hogy minden véleménykülönbséget pisztolypárbajként fog fel, és magasról tesz rá, ha ennek az ország lakossága issza meg a levét. Nem csoda, hogy Remišová és Sulík megunta a dolgot, és felvette a kesztyűt.

Most persze Matovič azt hiszi, hogy mindez csak egy blöff. Hogy Sulík és Remišová végül belátja, nekik ebben a one man show-ban nem osztottak lapot, és ők lesznek az „okosabbak”, végül ők rántják félre a kormányt. És ha ez így lesz, Matovič totális győzelmet arat.

És ha nem? Akkor valószínűleg összeütköznek, és a háttérben mosolygó, borostás úriember veszi át a főszerepet, miután elült a por és kialudtak a lángok. Hacsak Matovič időben észbe nem kap, és belátja: itt az ideje visszatérni az akciófilmesdiből a való világba.