Lelki szempontból ez a járvány is háborús helyzetnek tekinthető, csak most nem az óvóhelyről merészkedünk elő, hanem a saját otthonainkból, és az ellenség láthatatlan.

Nincs légiriadó, nincs figyelmeztetés, hanem az utcán, a boltban, a munkahelyünkön lőnek ránk, golyóálló mellénye pedig még keveseknek van. A tanárokat már beoltották, bár ismerek néhány oltásellenest is közülük, akik nem tervezik ezt – ők aknamezőn sétálnak, de hát mindenki oda megy sétálni, ahová akar.

Nem könnyű a tantermi oktatásra való visszaállás, az egykor természetes napi rutin visszaszerzése. Sokan fél évet töltöttek otthon. Elszoktak attól, hogy időben be kell érni a suliba, hogy most nem lehet úgy puskázni, mint a monitor előtt, hogy „viselkedni” kell. És bizony idegen számukra a közösség is, mert másfajta kommunikációra állt át az agyuk, szélsőséges esetekben még a beszédet is szokniuk kell.

Sajnos sok gyerek problémás családban, esetleg egy agresszorral összezárva töltötte az elmúlt hónapokat. Vagy szüleik elveszítették a munkahelyüket, és a gyerekeknek szembesülniük kellett azzal, hogy ezentúl minden másként lesz – azaz elveszítették maradék biztonságérzetüket is. De rengetegen vannak olyanok is, akik végignézték megfertőződő hozzátartozójuk szenvedését, esetleg elveszítettek egy-két rokont, vagy ők maguk is megfertőződtek.

A tanárok, főleg az osztályfőnökök dolga ezért most kétszeresen is nehéz, mivel a felgyülemlett otthoni traumákat is nekik kell valahogy orvosolni. Nem hinném, hogy mindannyian készek erre, vagy hogy egyáltalán belegondoltak, mi minden zúdulhat rájuk a napokban. És még mindig nem a tananyagról beszélek.

A pedagógus szeme előtt ugyanis „békeidőben” elsősorban a tanterv teljesítésének célja lebeg. A gyereket is, és őt magát is ennek függvényében ismerik el, kategorizálják ebben a szigorú rendszerben. Szóval lesz mit csinálniuk. Arról nem is beszélve, hogy az általános iskolák felső tagozatán a diákok egy részét jelenleg személyesen oktatják, a többiek pedig továbbra is távoktatásban vannak, ami pluszterhet jelent a tanárnak.

A középiskolákban pedig az az abszurd helyzet állt elő ez elmúlt hetekben, hogy a végzős osztályokat berendelték tantermi oktatásra, míg az alsóbb évfolyamokat továbbra is távúton tanítják. Érettségi viszont nem lesz idén, azaz a szaktanároknak olyan diákok figyelmét kell lekötniük, vagy inkább kivívniuk, akik tudják, hogy nem kell érettségizniük. És akik – tisztelet a kivételnek – az utóbbi hónapokban amúgy is eléggé elkanászodtak.

Szóval kicsit sem irigylem a pedagógusokat, sőt, be kell vallanom, titokban hálát adok a sorsnak, amiért annak idején – még a múlt században – egy év után véget vetett középiskolai tanári karrieremnek.

Pályaelhagyó vagyok, olyan ember, aki beleszagolt ebbe a hivatásba, de túl nehéznek találta. Viszont – pont emiatt – mélyen tiszteli mindazokat, akik kitartottak, nem futamodtak meg.

A jövő nemzedék oktatása, nevelése kulcsfontosságú feladat, a tanárok munkája legalább annyi elismerést érdemel, mint az egészségügyi dolgozóké. Mert ők is egy ismeretlen, sosem tapasztalt helyzetben próbálnak helytállni, legjobb tudásukat nyújtva. Kalapot emelek előttük.