Már az amerikai versenyhatóság is igyekszik közbelépni, hogy a nagyok ne vásároljanak fel minden új versenytársjelöltet, és azok egy kis levegőhöz jussanak.

Miközben ez a lármás csata zajlik a fejünk felett, a mi térségünkben más kihívások is adódnak. Az európai átlaghoz képest a lengyel és magyar népességben még mindig tíz százalék feletti azoknak az aránya, akik soha nem használtak internetet. Ez nem tűnik nagy számnak, de mutatja, hogyan kezdődik a digitális szakadék mélyülése.

Mérik azt is, hogy kinek milyen digitális készségei vannak. Két nagy kalapba kerülhet a válaszadó: átlag alatti vagy átlag feletti készségeket gyűjtöttek a billentyűzet és az egér nyomkodása során. Az Európai Bizottság DESI adatai (Digitális Gazdaság és Társadalom Index) szerint a magyar népesség 40 százalékának átlag alatti készségei vannak, míg 32 százalék, vagyis a népesség harmada az átlagnál mélyebben ismeri a digitális világot. Látjuk az egyre nagyobb szakadékot?

Ez az adat a visegrádi országokban hasonló módon alakul – nem rohan a régiónk. Lehet nagy célokat kitűzni uniós szinten – hogy például 2030-ra a kis- és középvállalkozások 90 százaléka digitális minimummal már jelen lesz a kibertérben, de a vállalkozók jó része még messze nem elég képzett ehhez. Kin múlik ez, kinek a felelőssége?

Egy új kor újszerű kihívása ez. A szükséges készségek eddig mondjuk évtizedenként változtak, alakultak. Most tíz év leforgása alatt feje tetejére állt a világ, mindenki hosszú órákat tölt a képernyő előtt, hirtelen más tudás (is) értékes lett. Ám az állam nem tudja visszaültetni a lakosságot az iskolapadba, hogy mindezt hirtelen megtanítsa mindenkinek. A felnőttoktatás mint hagyomány is gyengébb a régiónkban, illetve az erre való nyitottság is. Az e-kormányzás, a nagyáruházak appjai, a celebek, vagy éppen az online jelenlétre nyitó hagyományos médiacsatornák azok, amelyek a felnőtt populáció egy részét újraszocializálták, de közel sem mindenkit.

Az állam szempontjából komoly kockázat, ha a népesség jelentős része digitálisan leszakad, hiszen a munkaerőpiac is átrendeződik ezzel. Robotizáció, mesterséges intelligencia és hipp-hopp, egy-két millió munkahely eltűnik vagy átalakul a régióban. A rendszerváltás gyorsaságával múlhatnak ki iparágak, ha jön egy diszruptív innováció. Erre fel kell készülni állami oldalról is, mert amúgy a segélyekbe belerokkanhat a kassza.

Mindez történik egy olyan korban, amikor a digitális bennszülöttek (akiknek fiatal koruk miatt szocializált tudásuk az alapkészségek széles tára) gond nélkül vándorolnak országról országra jobb munkahely, etikusabb kihívás vagy stabilabb karrier után. Ez óriási agyelszívási kockázat a visegrádiaknak és egész Közép-Európának. Megint ugyanaz a helyzet: állami struktúrák nélkül a piaci működés itt nem fog régiós érdekeket szolgálni.

De vajon az állami döntésekért felelős emberek mennyire érzik a digitalizáció sebességét, ennek veszélyeit, mennyire tudnak azonosulni ezzel a kihívással? Ha itt bármi meginog, az túl nagy kockázatot jelent társadalmi szinten. Talán éppen a politikai döntéshozóknak kellene elsőként egy kötelező digitális gyorstalpaló!