Ivott már ma? Ervin vállat vont, és úgy tett, mintha keresne a zsebében valamit, de igazából csak a választ kereste. Hát, ööö… ezt most szakmailag kérdezi tőlem vagy… emberileg? Nem érdekes, mondja, hogy igen, és folytatom – intett szórakozottan Bandika. Miután Ervin kibökte az igent, Bandika elkezdte.

Figyeljen nagyon. Jóváhagyta a kormány, hogy december tizenhatodikáig ön, meg én, meg mindenki, akit érint, itthon fog maradni, pontosabban otthon, mert itt én lakom. Mert hová is menne ugyebár, hiszen minden be lesz zárva, pontosabban már be is van. Tizenhetedikén minden kinyit, de csak ha ön be tetszik lenni oltva, és bármit megvehet bárhol, annál is inkább, mivel onnan már csak pár nap a karácsony, ami ugye bevásárlás nélkül nem igazán muzsikál. Ervin helyeslően bólintott: nekem mindegy, csak síelni ne kelljen mennem, mert ki nem állhatok hóban vezetni, és azt is kellemetlen elfoglaltságnak tartom, hogy még én fizessek azért, hogy életveszélyes helyzetekbe sodrom magam, és a körülöttem levőket. Bandika elfordította az ablakkilincset, a huzat pedig, mint valami könnyed paplant, azonnal kiemelte a szobából a füstöt. Ezt most hagyjuk.

Nem az a lényeg, hogy akar-e, hanem hogy megteheti. Vagyis megtehetné. Pontosabban: meg fogja tehetni, mert lehetősége lesz rá.

Az a maga baja, hogy folyton azon jár az esze, mit akar vagy nem akar. Azt nézze inkább, mit tehet meg, és mit nem, úgy majd azt is könnyebben eldönti, hogy mit akarjon.

Jó – vont vállat Ervin, és megpillantott a távolban egy egerészölyvet, amely éppen akkor csapott le egy lámpaoszlopról az árok szélén motoszkáló valamire. Képzelje – kezdte mégis –, hát a minap elküldött a boltba Erzsi néni, alólunk.

A Kirchmayerné? – kérdezett vis?sza Bandika. Az. Hogy hozzak már neki tejszínt a Jednotából. Hát be is sorakoztam a bolt elé, voltak előttem vagy heten, az nem sok, négy és fél perc alatt bekerültem. Vagyis hogy mehettem volna, de megtorpantam a bejáratnál, és bekiáltottam, mehetek-e. Szerencsére ismerős az eladó, visszakiáltott, hogy van-e nálam papír. Hát, mondom, van, persze, a Kirchmayerné erre írta fel, mi mindent akar, de a lényeg a tejszín, mert azt alá is húzta pirossal. Na és aztán vissza is szóltak, hogy csak az mehet be, akinek van papírja, illetve az vásárolhat, ezt már nem értettem pontosan. És akkor ismét megtorpantam, mert hirtelen nem tudtam, hogy nekem kell-e papíromnak lenni, vagy a Kirchmayernének, mert hát az igaz, hogy én vagyok itt, de a pénzt ő adta, meg az egészet neki viszem, szóval itt most ő vásárol tulajdonképp. Bandika lehalkította a rádiót, és úgy tett, mintha Ervin beszámolója tényleg érdekelné. Aztán mi lett? Aztán az lett – mesélte bizonytalanul Ervin –, hogy visszakérdeztek, milyen tejszín kell. Mert hogy kettő van, a főzőtejszín meg a habtejszín. Na és erre már persze nem tudtam a választ, mert az nem volt ott a papíron. Még az is eszembe jutott, hogy felhívom, de aztán nem hívtam, mert tudtam, hogy olyankor felesleges, mert hangosan nézi az Isztambuli menyasszonyt. Így aztán mehettem vissza megint. Feleslegesen – jegyezte meg Bandika, de Ervin heves kézmozdulattal tiltakozott. Tudja, szerintem nem mentem feleslegesen. Tulajdonképpen nem is tudom, hogyan kell valahová feleslegesen menni. Már csak azért sem, mert ha feleslegesnek ítélem az utat, el sem indulok.

A szerző a Vasárnap munkatársa