A hadigazdaság időszakában megromlott életkörülmények, a szűkös élelmezési lehetőségek és szociális nehézségek mellett a legtöbb család számára a karácsonyok a hadbavonult családfő, apa és testvér kényszerű távollétével és gyakran az ő halála miatti gyásszal teltek. A frontokon a harcok karácsonykor ideig-óráig (néha akár napokra is) szüneteltek, és az amúgy ádáz küzdelmet folytató harcoló felek közt tudunk frontbarátkozásokról és átmeneti önfeledt, meghitt ünnepi pillanatokról is.

1914. július 28-án az Osztrák–Magyar Monarchia Szerbiának küldött hadüzenetet a trónörökös házaspár elleni merénylet miatti pattanásig feszült hangulat és kínzó bizonytalanság végére tett pontot. Ezt követően az eddigre kialakult nagyhatalmi tömbök a szövetségesi hűség szabályainak megfelelően kölcsönösen újabb hadüzenetekkel deklarálták háborús elköteleződésüket, az eredetileg villámháborúnak tervezett konfliktus pedig a legpesszimistább várakozásokat is felülmúlva elhúzódott. Az első hátország első, lényegében közös „háborús tapasztalata” a mozgósítás és a családfő, a testvér, az apa vagy a fiúgyermek bevonulása volt, akiket vasúti szerelvényeken szállítottak ki a frontra. A Monarchia is hadigazdaságot vezetett be – ettől fogva elsődleges szempont a háborús célok eléréséhez szükséges hadianyag előállítása, a hadsereg ellátása és fegyverzetének biztosítása, valamint ezek frontra juttatása volt. A polgári lakosság ellátása és létszükségletének biztosítása háttérbe szorult, ezért is hárult nagyobb szerep a sokakat sújtó nehézségeken segíteni próbáló szociális és karitatív akcióknak. A háború további negatív hatásai már rövid távon jelentkeztek: komoly szociális nehézségekkel, közellátási zavarokkal, élelmiszer-mizériával és készlethiánnyal, mindezekkel együtt pedig rohamosan romló életkörülményekkel és csökkenő életszínvonallal. A súlyos helyzetbe sodródott családok számára a közelgő ünnepek sem sok jóval kecsegtettek, sőt, a bevonult családfő hiánya ilyenkor talán még sokkal inkább érezhető volt. „Közel ötven év óta nem volt a magyarnak ilyen fekete karácsonya, mint most, és fél évszázad nem hozott annyi szenvedést az emberekre, mint ez az esztendő” – írta a Pesti Hírlap 1914. december 25-iki számában.  

Karácsony a hátországban

A háború legkevésbé a társadalmi arisztokrácia életkörülményeit változtatta meg. A privilegizált csoportok gyakran csak vásárlási szokásaikon voltak kénytelenek változtatni, igényeiket az elérhető berlini, bécsi és budapesti piacokhoz szabni, a vadászatok, a társasági érintkezés megszokott alkalmai (bálok, vacsorák) és a pazar lakomák pedig ugyanúgy hozzátartoztak az életvitelükhöz, mint a háborút megelőző időkben. Ez igaz volt a háborús karácsonyokra is. Ha nem tudnánk, hol járunk az időben, a feldíszített karácsonyfáról, a többfogásos vacsoráról, az exkluzív italválasztékról, az elegáns öltözékekről és egymás gazdag megajándékozásáról tanúskodó felvételek alig emlékeztetnének a háborús időkre. Ugyanakkor az arisztokrácia hölgytagjainak számos ismert és kevésbé ismert tagja a háború alatt élenjárt a katonák (és otthon maradt családtagjaik, özvegyeik és árváik) számára gyűjtő karitatív akciók lebonyolításában, gyakran személyes jelenlétükkel és kapcsolati tőkéjükkel súlyt kölcsönözve, máskor védnökséget vállalva egy-egy mozgalom élén.

Andrássy Ilona grófnő (a frontra került és Galíciában elhunyt Esterházy Pál felesége) első világháborús naplójában megemlékezett 1915-ös pápai karácsonyi élményeiről is. A háború első éve alatt ápolónőnek állt, a sebesültek tömkelegét látva a harcoktól megcsömörlő és pacifista szólamokat hangoztató grófnő visszaemlékezése szerint előbb az itt lábadozó katonák, másnap a gyerekek ünnepeltek. A közös karácsonyfa és a gyermeki öröm láttán még a legkeményebb férfiszívek is meghatódtak „[…]az egyik román katona – olvashatjuk –, aki bejött megnézni és tegnap egész érzéketlen volt, most könnyezve eltakarta az arcát. Ilyenkor kérdezem magamtól, mi az, hogy nemzet, mi az, hogy ellenség vagy fajgyűlölet?…Az emberi szívek mégiscsak egyformák mindenütt!…Nekem mindig ellenszenvesek voltak a románok mint faj; pláne most, amikor nem tudjuk, velünk tart-e, vagy ellenünk – de amikor ennek a durva, mogorva képű parasztnak az arcába néztem, mely csak úgy rángatózott a meghatottságtól, éreztem először életemben, hogy a nemzeteken kívül és felül emberek vagyunk mindnyájan. Isten tudja, talán még a szerb komitácsik is!…”. Majd hozzátette: ezért még „az ellenségeinket is sajnálom egész szívemmel!”

A katonák karácsonyát segítő különféle társadalmi célú gyűjtésekben, esetleg kórházi ápolónőként ugyanakkor nagy számban exponálták magukat középosztályi hátterű asszonyok is, akik a férfiak mellett fontos szerepet betöltő (sőt, ekkortól különösen: a férfiak helyébe lépő) nők képviselőiként esélyt láttak az egyre hangsúlyosabbá váló női társadalmi szerepvállalás lehetőségében. A sajtóban elhelyezett sorozatos felhívásoknak köszönhetően sokan igyekeztek karácsonyi miliőt varázsolni a harcolók számára. Az otthon maradotttak közül is, akik csak tehették, kisebb csomagok összeállításával és frontra küldésével próbáltak a katonának bevonult családfő ellátmányán javítani.  Az ilyen pakkokban a szalonna, kenyér és pálinka mellett rendszerint némi dohány is lapult.
Karácsony napján (gyakran a megelőző napon) a sebesülteket kezelő kórházakban, a hadiárva-otthonokban külön ünnepségeket tartottak ahol beszédek hangzottak el, a meghívott lelkész prédikált, közösen imádkoztak és rendszeresen léptek fel kórusok, de sor került más ünnepi témájú kulturális műsorokra is. Ilyenkor a sebesülteknek és a hadiárváknak is finomságokat és ajándékokat adtak át.

A legszomorúbb ünnep – Karácsony a frontokon

A karácsonyi ünnepkör legnagyobb lelki terhet mégiscsak a frontra került harcoló bakák számára jelentett, akiket nemcsak az életveszély-közelség, de megszokott környezetüktől és szeretteiktől való tartós távollét is kínzó fájdalommal és honvággyal töltött el. Ezért is volt, hogy karácsony közeledtével a legfontosabb lapok nagy hangsúlyt helyeztek arra, hogy a lakosság figyelmét felkeltsék a frontokon „karácsonyozó” katonák számára készített csomagok és ajándékok készítésére. A lakosság segítségére építő felhívásokban és hirdetésekben különösen meleg ruhaneműt (sapka, sál, pulóver, kapca, kesztyű), tartós élelmiszert, könyvet és újságok gyűjtését és feladását kérték. Az őszinte segítés szándéka mellett minden ilyen gyűjtésen való részvétel hazafias tettnek és a háborús elkötelezettségről tett tanúbizonyságnak számított. „Elképzelhető-e bensőségesebb karácsony, mint az idei, a mikor olyan csodálatosan eggyé olvadtan állanak kicsinyek és nagyok a nemzet ezernyi karácsonyfája alatt? A mikor éppen azok mondanak le minden örömről, a kiknek legbensőségesebben jutott máskor: bájos fiatal leányok, mosolygószemű kicsiny gyermekek. Nincs ma egyéb cél, csak a katonák karácsonya legyen mennél szebb, mindent csak a katonáknak, mindent csak a katonákért. És kigyúlnak a diszes, hatalmas fenyőszálfák, illatosan, ragyogón a betegágyak mellé tüzött fenyőágak, fölzeng megannyi áhitatos karácsonyi ének, zenekarok és kórusok nemes harmóniájában szokatlan fénnyel ünnepelnek kórházak, ezredek, családok. Szeretettel összeállított csomagok százezreit viszik a lövészárkok felé…végig az egész megrezzent világon Krisztus bölcsőjénél keresnek pillanatnyi feledést vérbe fulladt milliók” – olvashatjuk a Budapesti Hírlap 1914. december 24-iki – A társadalom és háború. 1914 karácsonya – című cikkében. A lakossági összefogás – úgy véljük, valóban sikeres lehetett. Valószínűleg nem túlzott a Tolnai Világlapja, amikor 1915 karácsonyáról azt írta, hogy „nincs olyan katonánk, aki ne részesült volna karácsonyi ajándékban”.

A hadvezetés, a háborús erőfeszítések és kitartás érdekében, amennyire csak lehetett, egyébként is igyekezett a frontra került katonák életminőségén és hangulatán javítani. Ezt a célt szolgálták a harcok szüneteiben rendezett játékos vetélkedők és sportversenyek, a hitélet megélését segítő rendszeres istentiszteletek a frontokon, valamint egyes kitüntetett alkalmak és ünnepek során a békeidőkre emlékeztető hangulat megidézése cigányzenével, jobb ellátmánnyal, néminemű alkohollal és dohánnyal. A fronton karácsonyozó katonák rendszerint már a karácsony előtti napokban vágtak maguknak a környékről egy-egy fenyőfát, amit a szálláshelyükön az alakulat tagjai színes szalagokkal és az otthonról kapott gyertyákkal díszítettek fel, szenteste pedig ezt a fát körbeállva meg is gyújtották. Nagy öröm volt, ha valaki épp ezekben a napokban kapott ajándékot a családtagjaitól. Ez történt idős Csizmadia Imre orosházi bakával is, aki az örömteli eseményre így emlékezett vissza: „Novemberbe feltett csomagom még nem érkezett meg, már 21 napja jön […] végre 25 napra Deczember 23ára megkaptam a csomagot, ami boldog karácsonyt hozott reám. A pihenőnk szépen tartott 1917 január 15-ig.” Gyakori volt, hogy ezen a napon a szokásosnál jobb, „ünnepi lakomában” volt a bakáknak része. Koch Rudolf fiatal budapesti agrármérnök az 1914-es karácsonyukról így írt a naplójában: „Etringer délután jött meg sok mindent hozva a legénységnek, amit még szét is oszthattunk. Jó hírt hozott, azt, hogy Eichler kapitány már jobban érzi magát. Este 6-kor volt a mi ünnepélyünk. Meggyújtottuk a ragyogó kis karácsonyfát és az ünnepélyes csendben felhangzott a gramofonunkról Schubert gyönyörű »Ave Maria«-ja. Meghatottan állottuk körül a fát, mi tisztek, a legénység és a német család. Haza szálltak a gondolatok az első harctéri karácsony esten és csendesen potyogtak a könnyeink. Sokáig gyönyörködtünk a karácsonyfánkban, eszünkbe jutva valamennyi, kedves karácsony este. Végre a Menage-mester türelmetlen bíztatására asztalhoz ültünk, hogy elfogyasszuk az alábbi menűt: Tyúk leves, Rák, Punch, Rántott sertés szelet, Sült csirke, Édes sütemények, Mákos tészta, Szilva kompót, Jardinettó. Italok: asztali bor, Szomorodni, Madeira, Chartreus, Cognac. Annyit faltunk, hogy alig tudtunk mozogni.– Majd átmentünk a Bk 4-hez boldog ünneplést kívánni és ugyanezt tettük őrnagyunknál is, mindkét helyen alaposan bepakkolva süteményekből és likőrökből. Ezután a legjobb hangulatban udvaroltunk a ház fiatal leányainak, míg végre 1/2 2-kor ágyba döntött minket az álmosság.”

Már 1914 karácsonyához közeledve is sor került a harcokban kisebb-nagyobb szünetekre, amihez hozzájárult, hogy XV. Benedek pápa fegyverszüneti felhívással fordult a harcoló felekhez, arra kérve minden hadviselő felet, hogy karácsonykor tartsanak 48 órás szünetet – de ettől függetlenül többen spontán módon szüntették be átmenetileg a küzdelmeket. A harcok szüneteiben, karácsonykor különösen, frontbarátkozásokra is sor került az ellenséges felek közt. Ilyenkor a tisztek megismerkedtek a „másik oldallal”, kisebb ajándékokat, alkoholt és cigarettát cseréltek, és kedélyesen elbeszélgettek. Sőt, előfordult, hogy a közkatonák közt még játékos verseny is kibontakozott, és születtek ezekről a „pillanatokról” közös – átmeneti önfeledtséget és vidámságot tükröző fényképfelvételek is. A legismertebb ilyen fraternizálásról tanúskodó fotó talán német és brit katonák közötti 1914 karácsonyi futballmeccsről tanúskodik. Évekkel később erről a nyugati fronton lezajlott „karácsonyi csodáról” egy angol szemtanú így emlékezett vissza: „A németek elkezdtek átkiabálni a lövészárkukból: «Hallo, Tommy!» – hallatszott több helyen. Mi pedig rögtön válaszoltunk: «Hallo, Fritz!» Az első bátortalan kísérleteket követően már a lövészárokból is kimerészkedtek a németek, s amikor láttuk, hogy fegyvertelenül közelednek felénk, akkor mi is kimásztunk saját lövészárkunkból. A frontvonal kellős közepén találkoztunk velük. Megkínáltak minket cigarettával, rágyújtottunk, szóba elegyedtünk, sőt két kisebb csoport még focizni is elkezdett a senki földjén. Döbbenetes érzés volt!”