A játék annak idején úgy kezdődött – simán, egy teremben, körben ülve – hogy mindenki feltehette a táblára rajzolt térképre, hol van az ő várkastélya, és mi az, amiben az adott feudum a legjobb a királyságban. Mindenkinek pörgött a fantáziája, ki a legnagyobb aranybányát vizionálta, ki a legnagyobb lovas sereget, vagy éppen bőséges búzakészleteket vindikált magának.

A játéknak ez a része eltartott egy darabig, mert mindenki beleélte magát, hogy milyen jó kis területe van, örömmel dolgoztunk egyénileg a kis részleteken, címeren, jelmondaton.

Azután a játékvezető közölte, hogy igen ám, de a királyságtól keletre, a szomszédban nagy a mozgolódás. Csakhogy a mi királyságunk területe óriási volt, alig néhány játékost érintett a keleti fenyegetés, meg hát ki tudja, nem jön-e majd délről valami más, esetleg felüti a fejét valahol a pestis. Szóval egyéb katasztrófákra készülve a keletieket inkább magukra hagytuk.

A narráció egyre csak erősödött: már látni a katonák toborzását a keleti birodalomban, már elindultak a mi királyságunk határai felé, már elkerülhetetlen a háború. Ki mit ajánl fel a konfliktusban, mire hajlandó?

Mondanom sem kell, hogy a szimulációs gyakorlat az esetek 99 százalékban tökéletesen hozza a mohácsi eredményt: kevesen és későn jelennek meg segíteni, lényegében az öntelt főurak és hercegek a saját nagyságuktól eltelve elveszítik realitásérzéküket, és nem mérleglik, hogy az együttműködés és az összefogás sokkal gyümölcsözőbb lenne.

Pontosan ugyanez látszik az európai reakciókon, amikor Ukrajnáról van szó. Van, aki az amerikai háborús szöveget szidja (pedig az egy okos stratégiai kommunikációs művelet az oroszok pozícióinak visszaszorítására), mások igazolva látják oroszfóbiájukat, megint mások a gázt féltik, vagy a fegyveriparukat, és sorra végigvehetnénk az európai uniós országokat, hogy mennyire sokrétű reakciók születtek.

Egy biztos: a 27-ek nevében közös felhatalmazással bíró tárgyalódelegáció nem ment Moszkvába, csak külön-külön utazgattak, továbbá a normandiai négyek, illetve a NATO-tanácsban sikerült legalább beszélni erről – ugye, amerikai ernyő alatt.

Hát itt tartunk 2022-ben, egy közvetlen katonai fenyegetés árnyékában.

Ennek fényében nagyon csekély nyomásnak tűnik például annak réme, hogy 1,5 vagy akár 2 fokkal emelkedik az átlaghőmérséklet, és ez a fenyegetés valahogy összerántaná országainkat.