„Bár Kosztolányi Dezső nem tudhatta, hogy így lesz, a külsőségek, a megfelelési kényszer és a gyermekkor határainak kitolódása napjainkban is aktuális témák. 1924-es regénye, a Pacsirta arra mutat példát, hogyan rombolhatja a személyiséget és a kapcsolatokat a családban egy egymástól kölcsönösen függő, görcsösen ragaszkodó szülő-gyermek viszony” – áll a hivatalos ismertetőben. Ez így igaz is, meg nem is, mivel a regény ennél sokkal több rétegű. A belőle készült 1963-as filmadaptáció rendezőjének, Ranódy Lászlónak sikerült ezen rétegek többségét megmutatnia, az ilyenkor elengedhetetlen egyszerűsítés, zanzásítás ellenére.

Az új tévéfilm ehhez képest csupán karcolja a felszínt. Hiába tesznek meg a színészek minden tőlük telhetőt, az egész projektnek olyan íze van, mint a gyorsfagyasztott készételnek a finom házikoszthoz képest.

Nem tudom, kell-e tartalomismertetés, hiszen érettségi tételről van szó, de ám, legyen: a Vajkay házaspár visszavonultan éldegél Sárszegen, csak mellékutcákon közlekednek csúnya lányukkal, Pacsirtával, akit nem tudnak férjhez adni, ezért ők is elbújnak a világ elől. Az anyáskodó Pacsirta vezeti a háztartást, rájuk telepszik, gyerekekként kezeli őket. Amikor egy hétre elutazik a rokonokhoz, a szülők kinyílnak, széthúzzák a sötétítőfüggönyöket, vendéglőbe, színházba mennek, az apa ihat egy jó sört, sőt kártyázhat is – csupa ironikusan kisszerű kilengés, és amikor a lány hazajön, ennek is vége is szakad. Ekkor önmagukkal szembenézve kimondják: gyűlölik Pacsirtát, mert tönkretette az életüket.

Paczolay Béla áthelyezte a történetet a hatvanas évekbe, bevallottan azért, hogy kevesebbe kerüljön a körítés – a kosztümök, a milliő. Pacsirtát egy „retróbuszhoz” kísérik a szülei, nem a vasútállomásra, nyilván azért, hogy ne kelljen vonatszerelvényt bérelni, utasstatisztákat fizetni. Nem vonulnak keresztül Sárszeg főterén, újabb statisztaköltségeket spórolva meg, a kaszinóban kisebb léptékű a mulatozás, a színház nézőterét nem mutatják, az operettből csak hangfoszlányok szűrődnek ki, és örömlányok sincsenek, sőt az egész bordélyházi jelenetet – amely a Ranódy-film egyik csúcspontja – nemes egyszerűséggel kihagyták. Csak a pontosság kedvéért: Kosztolányi története 1899 szeptemberében játszódik, vagyis az író visszaugrott az időben – az akkori környezet, társasági etikett, közéleti utalások, „magánbűnök és közerkölcsök” jelennek meg a regényben, és ezt igyekezett reprodukálni az 1963-as film. Pacsirta levele – amely pazar írói teljesítmény, mert egyszerre fedi fel a lány jellemét és mutatja be az írásbeli kommunikáció nyelvének mesterkéltségét – itt teljesen elsikkad. Az 1963-as filmben is csak részletek hangzanak el belőle, azok viszont dramatizálva, vagyis látjuk is a szereplőket, akikről Pacsirta ír. Paczolay Béla stábjának csupán néhány biciklire futotta – Pacsirta a viháncoló rokonlányokkal teker az úton, illetve a kiszemelt férjjelölt visszafordul kerékpárjával, amikor megpillantja a merengő Pacsirtát.

Ilyen szűkös büdzsé mellett miért kellett leforgatni ezt a filmet – adódik a kérdés. Nos, az alkotók a Pesti Magyar Színház előadását emelték át a képernyőre, változatlan szereposztásban, azaz casting már nem kellett. A szöveget telerakták elvtársozással, még Kádár János neve is elhangzik. Guszti pincér megjegyzi, hogy „az ellenforradalom előtt” még ő volt itt a főpincér. Fehér tata nem Abbáziába utazik a színésznővel, hanem Csehszlovákiába, Karlovy Varyba. Mindez kissé idegen a fülünknek. Egyedül Füzes Feri karaktere (Haumann Máté alakításában) kapott új dimenziót: titokzatosabb, mint anno Darvas Iván tökfej ficsúrja volt. Nem lehet tudni, ki áll mögötte pártvonalon, árthat-e a környezetének.

Péteri Lilla túl szép Pacsirta, hiába igyekeztek a sminkesek. Jelenlétének nincs akkora súlya, mint az anno csupán 23 éves Nagy Anna karakterének. Ha már itt tartunk: Páger 64 évesen játszotta Vajkay szerepét, Rancsó Dezső pedig 54 évesen, és ez jó döntés volt, mert így még mellbevágóbb, hogy hosszú évek óta a halálra készül. Bede-Fazekas Anna is remekel az éhes szemű, élni vágyó feleség szerepében. A mellékszereplők is működnek, bár nem kapnak túl sok teret. A leggyengébb láncszem Kisari Zalán, és nem azért, mert Miklóst, az újságírót Latinovits Zoltán játszotta a Ranódy-filmben, hanem mert nem illik rá a szerep, kissé lóg rajta.

Összességében véve ez a tévéfilm nem sokat adott hozzá a már meglévő értékekhez. Nincs forradalmian új nézőpont, a hangulatteremtés csak részben sikerült, és nem is igazán csinál kedvet a regényhez. Akinek kimaradt az 1963-as film, mindenképp azzal kezdje az ismerkedést.