Ha nincs komolyabb oldanivaló, teszem azt egyik vagy másik köztársasági elnöknő outfitje, frizurája, szőkesége, barnasága, térdkalácsa, tehensége és ehhez fogható releváns dolog, rendre előtérbe tolakodik a szlovakizmusok ártó alattomossága, mely édes anyanyelvünk életére tör. S még ha csak törne, de mi magunk uszítjuk rá! Vígan és dalolva, azaz önként, ohne pardon. Hanyagságból, kényelemből, mert folyó beszédben könnyebb előkapni a többség használta, hivatalokban, boltokban alkalmazott megjelölést, mint gondolkodni a magyar megfelelőjén. Így vásárolunk párkit, treszkát, teniszkit, slapkit, így mutatjuk be az obcsánszkit, vípiszt, dohodát, így adva okot az időről időre felbukkanó masszív felháborodásra.

Nem mondom, hogy a túlzott és permanens használat engem nem zavar, de e tekintetben is sokkal megengedőbb vagyok, elbírja a beszélt nyelv, nem gondolom, hogy ettől hal ki a magyar, annál is inkább, mivel a nyelvtörténet órákon tanultuk, hogy a szomszédos népek nyelvei mindig is hatottak egymásra, nekünk például nem volnának ezek a szépen csengő magyar kifejezéseink, ha nem szlávokkal keveredünk: ablak, abrak, akol, apáca, apát, asztal, bab, bajnok, bán, barack, bárány, barát, barázda, barlang, beléndek, berkenye, bérmál, birka, bivaly, bodnár, bolha, borostyán, borotva, család, császár, csép, cseresznye, cserje, csésze, csütörtök, dajka, deszka, dunna, ebéd, ecet, gabona, galagonya, galamb, gerenda, gomba, guzsaly, hörcsög, iga, iszap, jászol, jegenye, juhar, kakas, kalász, kalitka, kanca, kánya, kapor, káposzta, karácsony, kása, kémény, kereszt, keresztény, király, kolbász, konkoly, konyha, kovács, kovász, kulcs, lánc, lapu, len, lencse, macska, mák, malaszt, medve, megye, mezsgye, mocsár, moha, molnár, moly, muslica, nadrág, nyoszolya, palack, palást, pap, parlag, párna, pásztor, patak, patkó, pázsit, pecsét, péntek, pénz, perel, pernye, pince, pisztráng, polc, pünkösd, rák, répa, rozs, ruha, szajkó, szalma, szalonna, szappan, szarka, szekerce, szent, szerda, szikla, szikra, szilva, szoknya, szolga, takács, tészta, udvar, ugar, unoka, vacsora, vajda, veréb, vidra, zarándok, zsolozsma.

Ez a gyönyörű magyar nyelv, ugye? Senkinek nincsenek ilyen szép szavai, mint nekünk. És nem véletlenül kevertem ám fentebb a magam szövegébe más népektől vett idegen kifejezéseket, mint a probléma (gond), outfit (ruha, előírásos ruházat, szerelés), frizura (hajviselet), releváns (tárgyhoz tartozó, fontos, lényeges), ohne pardon (bocsánatkérés nélkül), permanens (állandó, folytonos, tartós, végtelen). Olyik angol, olyik francia, latin vagy német, de míg a tyepláki s a horcsica a műveletlenséget evokálja (!), a permanensen releváns outfit előkelővé tesz. Gondolják sokan.

Hogy miről jutott ez most eszembe? Céges levelet kaptam a minap, ez hozta belőlem elő az egyébként most e kormányválságos és a Jóistennek sem, nem és nem összeragadó szövetségesek, meg háborús és környezeti katasztrófák időszakában az alvó oroszlánt. Megmutatom, aztán gondoljon ki-ki, amit akar.

Íme:

„Legoptimálisabb, ha nem klikkeltek még a lájk gombra…, a usert nem szabad provokálni. Az oldal akkor is szól, ha be van kapcsolva az adblock, a reklámokat eltüntető tool. Új boxot nem preferálunk facelift előtt, newslettert viszont korrigálni, a komment-szekciót oldani, a modul updateje is rákerül a to do listemre. Kell egy meeting, hogy brainstormingozzunk.”

Már csak azt nem tudom, mehetek-e tyeplákiban, riflében, vagy vegyem fel a koktélkámat, lesz-e vajon dress code? Ezen kívül mindent értek.

Lájkolom.

Vasárnap este. Elvonult a hadnép. Ahogy néztem a vacsorázó társaságot, az az érzésem támadt, hogy mennyire elhatalmasodott a második generáció.

Móricz Virág: Tíz év