Egyszer csak négy icipici cicája lett a fekete anyamacskának. Bevackolódtak a balkonom előtti kertbe az egyik bokor alá. A családi ház gazdasszonya nemigen figyelt rájuk. Fájós lábával csak épp leszedegette a málnát, a cicusok meg addig csendben kuksoltak a sűrűben. Olyan kis bumfordiak, ügyetlenek, maroknyiak voltak, hogy naponta izgultam, ott van-e még mind a négy.

Mennyit nevettem oktondiságukon, ahogy túrták-fúrták anyjuk hasát a tejecskéért, nyomakodtak, pofozkodtak a kis eszetlenkék. Hajnaltól a madarak koncerteztek a lombok között, mire világosodott, a gömbölyke cicusok négyese csetlett-botlott a palánk mögött. Hát, ilyen napok! Nevetősek, vidámak!

***

Régen történt, roggyant aktatáskával, viseltes munkaruhában (monterka az rendesen, így ismerte felénk mindenki) kóválygott a vasúttól a közeli blokkokhoz, mi dolga lehetett, nem tudtuk, de jött napirenden. Sokan még emlékezhetnek rá kisvárosunkban. Megállás nélkül hajtogatta, hogy: csendőröktűkőfínyi, csendőröktűkőfínyi. Azt sose árulta el, miért kőfínyiacsendőröktű, nem is kérdezte senki. Sokan bratyiztak vele, régtől ismervén félnótásságát, de a gyerekek féltek zordon arcától, ijesztgetéseitől, mert néha még bottal is hadonászott, megkergette a csúfolódókat, de nem bántott senkit.

***

Ez is régebbről induló történet, újházasokként költöztek a közelbe. Sokszor beszélgettünk. Egyszer volt egy szabad színházjegyem, hívtam, jöjjön velem, meg is örült. Délután meg csak átsompolygott, hogy nem lehet, nem engedi az ura, mert minek, nem kell ilyen helyekre mászkálni. Hamarosan már nem volt miről beszélgetnünk. Csak szánva néztem, ahogy a nagy pocakot eresztett párja mellett, aki ugyan nemigen köszönt senkinek, cipelte a megrakott szatyrokat. Nemrég meg fülig ért a szája az örömtől. Kirándulni megyünk, mondta dicsekedve, hétvégi wellness, mondta, elvisz az uram… Ennyi év után, gondoltam, s nem tudtam vele örülni.

***

Kifutófiúnak alkalmazzák valahol, ebédet is hord idősebbeknek a kifőzdéből. Dőzsöl egész úton. Az ismerősök rábízhatják apró-cseprő dolgaikat, ő száguld a biciklivel, intézkedik, elviszi, kiadja, beadja, feladja, hangosan köszönget jobbra-balra, miközben utcahosszat süvölti, hogy hajjjrrrááádaccc. Mindenki kedveli, szívesen leáll vele tereferélni, csak egy durva, mindig mindenkire morgó, mindenkit utáló pletykafészek mondja: má megin gyön ez a dilinó. Szeressük egymást, gyerekek, ugye…

***

Új divat jött, már nem érdekes csak úgy mobilozni az utcán, Messenger vagy Skype, de lehet, hogy más is, ami sikkessé teszi a sétafikálást. Hogy az arcuk elé kell, hogy lássák egymást, pontosabban egy mást, aki épp nincs is jelen, s nem, nem az angol-magyar szótárt, nem is József Attila összes versét olvassák fel, csak cseverésznek, édelegnek, láthatják, hogy épp mit csinál a másik, satöbbi. Egy ilyen képernyővel beszélgető, közben bicikliző szinte fellökött a járdán, hamarosan meg ő került majdnem az autó kerekei alá. A minap meg az egyik ilyen képernyőnek beszélő, mutogató csak becsapta jobbjával a luxusautó ajtaját, bal kezében a mobilnak mosolyog,  jó lett a hajad, a tetkód is, mondja a fekete ablakocskának. Mögötte meg egy kigyúrt testű szidalmazza, hogy a helyemre álltál, b***meg, mire emez, hogy menj a p***ba, mire a másik, no, gyere, ne fuss el, te f*sz, most mutasd meg… A járókelők szedték szét őket. Mik vannak!

Megsúgnám ma annak a régi, sorsüldözött aktatáskásnak, hogy lehet, nem a csendőröktűkőfínyi, bácsi.

***

Nos, pár hét gyorsan elszalad, s a kis butuska „töszlögőim” már a palánk tetején pipiskednek, sétafikálnak libasorban, s ha valaki odavet nekik pár finom falatot, hát úgy ugranak ám le, mint a szöcskék. Fittyet hánynak már a mamacica intelmeire, pofozkodnak, birkóznak, fogócskáznak, sütkéreznek a napon. Annyit nevetek rajtuk!