Régiós tudósítóként én vagyok az, aki ezeknek a csomagoknak az útját, sőt már a kezdeményezés megfoganását is figyelemmel kíséri, erre most ott találtam magam azok helyén, akiknek ezt szánják. Mert valóban: nekem szánták, én találtam meg, boldogan vettem hát a kezembe és hangosan olvastam a rátűzött cetlin álló, csupa nagybetűvel írt szöveget: „Szia! Én egy elhagyott mikuláscsomag vagyok. Azért hagytak el, hogy szebbé tegyem a napod! Vigyél haza!” Miután a végére értem, mégis megszólalt bennem a kétkedő: ez tényleg az enyém lehet?

Hideg volt, és bár sütött a nap, karcolta az arcomat, az arcunkat a szél a mászókák és hinták közt. A kétéves kisfiammal töltöttük el itt az időt, bízva abban, hogy a csendes semmittevés, a könnyű séta az egyik elemtől a másikig meghozza a vágyott ürességet és vele együtt a pillanatnyi belső nyugalmat. El is jött. A hideg idő a testem mellett a gondolataimat is hibernálta, fel sem tűnt, hogy már lassan egy órája vagyunk kint. Hintáztunk, azt is lassan és óvatosan, amikor megláttam a csomagot. Ebbe a plasztikus ürességbe, a békés csendembe kúszott bele ez az önzetlen kedvesség, ez az apró gesztus, ami ott hevert a fa kettéágazó törzse közt. A szöveg elolvasásával az az érzésem támadt, hogy nem, ez mégsem lehet az enyém. A hajamnál fogva húztam vissza magam, hogy a kötelességtudatom ne vezessen oda a mellettünk mászókázó két kislányhoz, akik a szüleikkel érkeztek ide néhány perccel azelőtt. „Nem látod? Ők is itt vannak, meg kell osztanod!” – ostoroztam magam, miközben félszegen tapogattam a súlyos piros csomag tartalmát.

Felbátorodtam, nagy lendületet vettem, majd egyszerű érvekkel meggyőztem magam. Nekem is vannak gyerekeim, ők is biztosan örülnének, ha egy újabb csomaggal állítanék haza. A helyzet úgy hozta, hogy még ott a játszótéren fel kellett bontanom, keresnem kellett valami rágnivalót a kicsinek, mert már lassan alvásidőnél jártunk, és még messze volt a saját ágyikó. Lopva, mégis erősen fókuszálva kicsomóztam a gondosan rákötött szalagot. Miután kinyílt, új erőre kaptam, és mohón kutattam a tartalma után. Volt benne gyümölcs, mandarin és banán, kisebb csokiszelet, puha bevonatos cukorka, tubusos gyümölcspüré és még pár kisebb csomag gumicukor is. Kivettem egy banánt, majd egy csomagot a gumicukrok közül, aztán egy cukorkát és így tovább. Közben pedig megengedtem magamnak a boldogságot, az örömöt, hogy valaki ezt mégis nekem szánta, nekem, az ártatlan, mit sem sejtő megtalálónak, aki otthon semmit sem talált a csizmájában, de nem is bánta, hiszen most már ő a felnőtt, ő a minden, a Télapó, a Jézuska, a nyuszi és még a fogtündér is. Most éppen két gyermek teltkarcsú, széles mosolyú Mikulásnéja, akinek eszébe sem jutott, hogy bármit is kellett volna kapnia a csizmájába.

Azt hiszem, hogy a csomag elérte a célját. Igaz, pár nap késéssel, de most mégis meghatottam és örömmel teli szívvel írom ezt a köszönőlevelet. Köszönöm, Drága Elhagyóm, hogy gondoltál ránk, mit sem sejtő, a hétköznapok mókuskerekében rohanó anyákra, dolgozó szülőkre, akik már el is felejtették, milyen is volt gyereknek lenni.