Search by category:
Egyéb kategória

Kultúránk kitüntetett őrzője

Kultúránk kitüntetett őrzője

Kiss Bartalos Éva

2024. 02. 08., cs – 09:28

Óvodapedagógusnak tanult, gyermek-színjátszócsoportot alapított, volt hivatalnok, népművelő, majd a semmiből felépítette a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumát. Ízig-vérig közösségteremtő, -szervező alkat, talán ezért is sikerült és működik már évtizedek óta minden, amibe belefogott. Jarábik Gabriellát, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának igazgatóját, a dunaszerdahelyi Fókusz Gyermekszínpad vezetőjét nemrég a Pribina Kereszt második fokozatával tüntette ki Zuzana Čaputová köztársasági elnök.

Nagyon meglepte, amikor felhívták az elnöki hivatalból?

Csak arra voltam képes, hogy megkérdezzem, miért épp én. Elmondták, ami az indoklásban szerepel, hogy a Szlovák Köztársaság kulturális életének fejlesztésében elért érdemeimért. Jólesett, hogy úgy tekintik, mi, magyarok is hozzájárulunk az ország kultúrájához.

Kivel oszthatta meg a hírt?

Csak az iker fiaimmal, Imrével és Balázzsal. Szerettem volna, ha mindketten elkísérnek a díjátadóra, de Imre, aki egy autóbaleset következtében huszonöt éve mozgáskorlátozott, nem tudta vállalni. Balázs külföldi kötelezettségeket mondott le, hogy ott lehessen, és elkísért a legjobb barátnőm, Lucza Sára is, akivel még a lévai óvónőképzőben ismerkedtünk meg.

Igazi ünnep, egy életpálya megkoronázása volt a díjátadó?

Előtte inkább stressz, de amikor próbáltuk a pontos menetrendet, és láttam, kikkel kerültem egy csoportba, kicsordult a könnyem. Az pedig, hogy kitől kaptam a kitüntetést, külön megtiszteltetés.

Óvónőként nem véletlen, hogy volt érzéke a gyerekekkel való foglalkozáshoz. De miért épp a színjátszásban látta meg a lehetőséget?

Csodálatos magyartanárom volt a lévai óvónőképzőben, Gergely Józsefnek hívták. Az ő irodalmi színpadának tagjaként szerettem bele a versmondásba, onnan jutottam el a Jókai Napokra, ahol negyedikesként első helyezést értem el. Egy életre meghatározta az érdeklődésemet, ízlésvilágomat, és miután dolgozni kezdtem, valami többet, mást is akartam tenni. Így alapítottuk meg kolléganőimmel 53 éve a Fókusz Irodalmi Színpadot, amely azóta is folyamatosan működik. Én már csak a Gyermekszínpadot vezetem, a Diákszínpadot Kuklis Katalin vette át. Minden pénteken próbálunk, és bár az egész a játékról, az együttlétről szól, évente egy bemutatót is tartunk, és rendszeresen részt veszünk fesztiválokon. Ez azért fontos, hogy a gyerekek megmutassák, mit tudnak, legyen sikerélményük.

Fél évszázad távlatából hogyan látja: régen könnyebb volt megnyerni a gyerekeket a színjátszásnak?

Könnyebb, mert nem terelte el annyi minden a figyelmüket. Most rengeteg a kütyü, amivel elszórakoznak, sokuknak már nincs is igénye a közösségi élményre, mert nem tudják, mi az. Erre jók az előadások, mert a jelentkezők szinte kivétel nélkül úgy jönnek hozzánk, hogy látták ezt vagy azt az előadást, ők is szeretnének ebben részt venni. Aki pedig egyszer kipróbálja, megéli a játék örömét, azt óhatatlanul elvarázsolja a színpad.

Előbb járási tanfelügyelőként dolgozott, majd a kulturális minisztériumban a kisebbségi kultúrák főosztályának igazgatója lett. Kreatív, a művészetek iránt érdeklődő emberként hogyan lett önből hivatalnok?

Így hozta az élet és a politikai változások. Az anyasági szabadság után előbb óvodaigazgató lettem Dunaszerdahelyen, majd óvodai tanfelügyelő. A rendszerváltást követően a Dunaszerdahelyi Városi Hivatal helyettes elöljárója, majd hivatalvezetője voltam, ott dolgoztam egészen 1998-ig. Tulajdonképpen politikai okból távoztam, akkora volt a nyomás, hogy lépjek be az Együttélésbe, hogy úgy éreztem, nem maradhatok. A férjemmel, Imrével, aki négy éve hunyt el, volt egy megállapodásunk, soha nem leszünk semmilyen párt tagjai, ezt be is tartottuk. Közben már felnőttfejjel elvégeztem a Győri Pedagógiai Főiskolát, arra készültem, hogy tanítani fogok valamelyik magyar iskolában, de felajánlották a kulturális minisztérium kisebbségi kultúrák főosztályának vezérigazgatói posztját. Ez hatalmas kihívás volt, de nagyon sok segítséget is kaptam, mert akkor az MKP a kormánykoalíció tagja volt. A kapcsolati tőkém túlnyomó részét abban az időben építettem ki. Megismertem a magyar polgármestereket, hivatalvezetőket, kultúraszervezőket, akikhez később már múzeumigazgatóként is bizalommal fordulhattam. Például amikor a Madách- kastély és a szklabonyai emlékház felújításához megbízható szakembereket kerestem.

2002-től vezeti a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumát, de a helyes kifejezés inkább az lenne, hogy létrehozta. Szó szerint a semmiből.

Milan Kňažko kulturális miniszterként azt mondta, itt a lehetőség, csináljuk, ha akarjuk, és én tudtam, hogy ez soha vissza nem térő alkalom. Dokumentációs központként indultunk, a kezdettekkor komoly viták voltak arról is, hol legyen a székhelyünk. Végül megkaptuk a pozsonyi Brämer-kúria egy részét, és a fővárosban maradtunk. Szerencsés döntés volt.

Mára egész múzeumhálózat tartozik önökhöz: az alsósztregovai Madách-kastély, a kassai Márai Emlékkiállítás, a szklabonyai Mikszáth Kálmán Emlékház és Pozsonyban a Grendel Lajos Olvasóterem. Egyik sem csupán életrajzi elemekre, történelmi tényekre épít, sokkal inkább az írók műveire: hogyan sikerült a kettőt ötvözni, kitalálni az adott hely szellemiségét?

Olyan szakembereket, építészeket, majd irodalomtörténészeket kerestem, akik nagy segítségemre voltak már az előkészítő munkában is. 2003 óta rendszeres látogatója voltam a Madách-napoknak Balassagyarmaton és a Mikszáth-napoknak Csesztvén, itt ismertem meg Kerényi Ferenc neves Petőfi- és Madách-kutatót, Praznovszky Mihályt, a Mikszáth Kálmán Társaság elnökét, Csorba Csillát, a Petőfi Irodalmi Múzeum volt főigazgatóját és munkatársait, vagy a Salgótarjáni Múzeum akkori igazgatónőjét, dr. Kovács Annát, aki Mikszáth munkásságának avatott ismerője. Őket kértem, meg, hogy segítsenek, és valamennyien örömmel tették.

A helyi és megyei önkormányzatok lelkesek voltak, hogy megmentik a történelmi épületeket, vagy nem örültek annak, hogy úgymond magyar kézbe kerülnek?

Szklabonyán a kezdetektől minden segítséget megkaptunk, de az alsósztregovai polgármester jobban szerette volna, ha luxusszállodává építik át a kastélyt. Ma már mindkét községgel és a helyi iskolákkal is nagyon jó az együttműködésünk, Alsósztregován például a kilencedikesek a Madách-kastélyban kapják meg a bizonyítványt.

A tárlatlátogatók között is akadnak szlovákok, Szklabonyán és Alsósztregován is?

Szerencsére egyre többen, és nem csak az irodalom iránt érdeklődők. Alsósztregován működik egy termálfürdő és wellnessközpont, ennek a vendégei rendre ellátogatnak a kastélyba is. Amióta rendbe hoztuk és mindenki számára hozzáférhetővé tettük a parkot, a helybeliek is a magukénak érzik. A kisszínpadtól a síremlékhez vezető úton tavaly kialakítottuk a Madách-panteont, ahová egy krími hársfát ültettünk, mert Csesztvén ilyen fa alatt üldögélve jegyezte le Madách a gondolatait Az ember tragédiájához. Körberaktuk azokkal a kövekkel, amelyeket a kastély falából szedtünk ki, és táblákat helyeztünk ki azok nevével, akik segítették a tragédia népszerűsítését. Öt tábla már a helyén van: Arany János, a mű első kiadója, Szontagh Pál, az első olvasója, Pavol Országh Hviezdoslav, aki elsőként fordította szlovákra, Paulay Ede, az első rendezője és Zichy Mihály, aki elsőként készített a műhöz grafikákat. Azt szeretnénk, hogy aki a parkban meglátja a síremléket, elolvassa a táblák feliratait, kedvet kapjon ahhoz, hogy a kastélyba is ellátogasson.

Melyik emlékhely felújítása, kialakítása volt a legnehezebb?

A Madách-kastélyé, és nem csak azért, mert mind közül a legnagyobb. Csak a tervdokumentáció hat évig készült, úgy, hogy nem volt rá pénz. Papp Zsolt lévai építészmérnök tervezőirodája szinte ingyen készítette el a terveket, csak utólag tudtunk kifizetni. 2010-ben kezdtük el a munkálatokat, és 2013-ban fejeztük be. A felújítás feleannyi ideig tartott, mint a tervezés, mert addigra sokat tanultunk Szklabonyán, és már az építkezés során terveztük a kiállítást is, hogy ahhoz alkalmazzuk a termek kialakítását.

A pozsonyi magyar múzeumban tavaly különösen becses vendég tekintette meg a Felcserélt otthonok című kiállítást: Zuzana Čaputová köztársasági elnök. Önök hívták, vagy magától érdeklődött?

Tanácsadói között ott van Simon Attila történész, a Fórum Intézet igazgatója, szerintem ő ajánlotta neki, mert mi már többször beszélgettünk arról, hogy a kitelepítések miatt még senki nem követte meg a magyarokat. Miután az elnök asszony bejelentette, hogy már nem indul a választáson, úgy gondolhatta, hogy megteszi ezt a gesztust, és találkozik olyan emberekkel, akiket még kicsi gyerekként deportáltak Csehországba. Nagyon megrendítő volt az egész beszélgetés. Engem nemcsak az lepett meg, milyen együttérző oldalát mutatta meg Zuzana Čaputová, hanem az is, hogy ezek az idős emberek mind felkészültek, és bár volt tolmács, egy kivételével valamennyien szlovákul beszéltek. Azt akarták, hogy tőlük hallja az elnök asszony, mit éltek át.

Melyik kormány idején volt a legkönnyebb, mikor engedték a leginkább dolgozni?

Könnyű soha nem volt, de mindig a Szlovák Nemzeti Múzeum vezetőségétől függött, mennyire mentek gördülékenyen a dolgaink. Sokan felrótták nekünk, hogy hozzájuk tartozunk, de egyrészt sokszor támogattak, amikor rosszul állt a szénánk, másrészt szakmailag, a színvonal tartásában is sokat segítettek.

Viszont a jelenlegi kulturális miniszter, Martina Šimkovičová hadat üzent a kisebbségi kultúráknak: nem tart a jövőtől?

Dehogyisnem. Magunknál is jobban féltem azonban a Kisebbségi Kulturális Alapot, alá is írtam a petíciót a megmaradásáért.

A Martina Šimkovičová leváltásáért indított petíciót már több mint százezren írták alá, köztük a minisztérium hatáskörébe tartozó intézmények vezetői. Ön is köztük van?

Még nem volt rá alkalmam, de természetesen aláírom. Csak attól tartok, hogy ha őt esetleg le is váltanák, a minisztérium az SNS-é marad, és bárkit neveznek ki a helyére, ugyanezt a vonalat fogja követni. A tárcát kellene elvenni ettől a párttól.

Két fontos szakmai díj, a muzeológusok Móra Ferenc-díja és a MúzeumCafé Díj, valamint két rangos állami kitüntetés – a Magyar Arany Érdemkereszt és a Pribina Kereszt második fokozata – birtokosa. Melyikre a legbüszkébb?

Mindegyikre másért, de legfőképp azért, mert mindegyik azoknak az érdeme is, akikkel együtt dolgozhattam. De amelyik a legjobban megdobogtatta a szívemet, az a Dunaszerdahely önkormányzata által adományozott Pro Urbe díj, amellyel tizenhat évnyi ellenzéki képviselői munkámat és a Fókusz ötvenéves munkáját ismerték el. Ez nagyon sokat jelent számomra, mert a saját hazájában ritkán válik prófétává az ember.

Említette, hogy Imre fia egy baleset miatt tolószékbe kényszerült. Ez biztosan megváltoztatta, sőt meghatározta a család életét. Hogyan tudott mégis ilyen felelős, egész embert kívánó munkakörökben helytállni?

Úgy, hogy negyvenhét évig nagyon jó házasságban éltem. A férjem nagyon sok mindent átvállalt, és sokat segített a család is. Imréről pedig hadd mondjam el, hogy tizenhét műtét és sok mélypont után tíz éve önállóan él saját lakásában, a művelődési házban dolgozik, két éve pedig megválasztották önkormányzati képviselőnek. Ez olyan visszaigazolást, önbizalmat adott neki, hogy most már ki merem, mondani: legalább képletesen talpra állt.

Read More

Post Comment