Innen indulunk tovább, a Millie Miglia mérföldjeire, melyek megnyerésével még megmenthetnék a munkáltatót, a luxusmárkát. A „dizájnos konzervdobozokat”. Mielőtt szétpotyogna a porcelánpáncél, finanszírozást kéne szereznie. Aztán alkudozhat. Annyit költhet, hogy abból fél Itália megélhetne. Ám aki pénzt ad, beleszólhat mindenbe. A társ segíthetne a szériaautókkal, míg ő a versenyzésnek hódol. Egy csapásra slágercikk lehet. Ha vasárnap nyer, hétfőre kapós lesz, sorban állnak majd a kiskirályok. Unikális univerzuma összedől, ha nem keres pénzt.

Hihetetlen hozadékok mozognak a sportágban, a tévének hála. Kell a tőke, hogy beszállhasson. Kell valaki, aki áldozni tudna rá. Még nem Ford, nem is a Fiat. Talán a Maserati, esetleg a Jaguar, mely azért versenyez, hogy kocsikat árulhasson. Ő azért árul, hogy versenyezhessen. Két külön világban élnek. Akárcsak a céltudatos arával (az elmaszkírozott Pénelopé Cruzzal), akihez odüsszeiája vissza-visszavezet. A spanyol játssza az olaszt. A méltóságos signorát, a hisztérikát, a primadonnát. Olykor-olykor a társat, aki visszakapja pisztolyát. Fegyvert, melyet urára szegez. Ha még az üzletkötés előtt elsüti, a Scuderia Ferrari abban a pillanatban megszűnik. A pakli fele a felesége fedezetéből fakad, ide viszont minden ütőkártya kell!

A volán mögé meg Adam Driver (Nomen non est…), aki a szó legszorosabb értelmében oda sem ült. Miután a kormánykereket előbb Christian Bale, majd Hugh Jackman is elhagyta. Ő maradt. Pályán és utastéren kívül. Termetes fémmunkásként, ácsorgó (har)ácsolóként képezte le Enzo testét, mozgását, morgását, mindenkori manírjait, speciális karakterjegyeit. Ismét egy talián tuskóét. Gucci- után a Ferrari-(motor)háztetőjén. Száz törvény közt botladozik, kapkod, s még így is hű önmagához. Mást akarva sem tehet. Mit tud az autóversenyzésről? Ezer mérföld, göröngyös utakon, birkákkal, kutyákkal, bármi megtörténhet… S meg is történik. Halálos gép- és képiramban. Sávval, árral, árendával szemben. Hol öregesen, hol nehézkesen. Túl lassan, még mindig nem elég gyorsan. Míg fel nem melegszenek a gumik, akkor aztán beletaposhatunk!

Akárcsak a kennelben tartott, koordinálható, kalkulálható károsultak, a veszteségek: a sofőrök. Pardon: pilóták. Akik alig érik el a pedált, de azt hozzájuk igazítják. Úri sportemberekhez, arisztokratákhoz. Versenyzőkhöz, kormányzsonglőrökhöz és navigátorokhoz. Emberi roncsokhoz. Ők e cirkusz tigrisei, az aszfaltdzsungel vadállatai, akik minél gyorsabban dolgoznak, annál nagyobb teljesítményt adnak. Akárcsak a szabad galambok, melyek pecsenyeként végzik. Mégis keresik a helyet, ahol előzhetnek. Hajtűkanyarban. Nem fékeznek, hibára késztetik az ellent. Csakis a győzelem élteti őket. Sötét üresség tátong a nyomukban. A gyomrukban. Ridegség. S mihez hűségesek? Nem a csapathoz, hanem a győzni akaráshoz! A commendatore, az özvegycsináló, szaturnusz módjára falja fel őket, saját gyermekeit. Ha tovább gyilkolja a nemzeti hősöket, még a végén Amerikába kell költöznie. Kipörgetve, az erőszak bokszutcáiba bújtatva. Ott aztán forronghat…

A hajlott korú főmérnök, Michael Mann, a rendező is nyugtalankodott. Megállás nélkül babrált a motortérben. S már egy olyan titkos munkatervet (Heat II.) működtet, amelyet meg sem említhetnénk. Ferrari-fanként majdnem harminc esztendeig bütykölte a fentieket. Oly’ soká’, hogy elkészültét írói meg sem ér(t)hették. Brock Yates, a Car and Driver magazin ügyvezető szerkesztőjének olasz meló(diá)ját Troy Kennedy Martin szerelte szét, majd össze. Szervizkönyvére új világ köszöntött, mire felpöröghettek lap- és fordulatszámai. Ácsként tisztában volt a zsalu tökéletességével, mérnökként ugyancsak becsülte az esztergapad precizitását. A fémek természetét. Meg tudta munkálni, edzeni, motort gyártani belőle, nagy szakértelemmel. A benne lobogó tűz lehetővé tette, hogy átszelhessük e világot.

Miként értékelném a látottakat? Hogy ment a kocsi? Milyen volt a fék­­-kopás, meg a kormányzás, a futómű, a váltó, a differenciálmű…? Kitűnő. Remek. Ideális időt mennek. Oldtimer moziként, stílusosan, dizájnosan, elegánsan. Ám lassan, már-már mélázón. Nem éppen hétköznapian, mégis középszerűen. A nem túl gyors sportfilm valamiért nem tud kiemelkedni a mezei motormozik mocsarából. Sem mint életrajzi, sem mint… Sportfilmet írtam volna? Ugyan már! Talán sebességvált(ogat)ások megszállottjainak szánt technikai, mi több, technológiai tornagyakorlat. Mutatvány, páncélba zárt kellem. A rendíthetetlen atya megrendüléseiről, jelleméről, szellemi örökségéről. Dramatizálva. Nem túl kerek kerettel, lekerekített véggel. Ön(h)arcképpel, szeretőkkel, szerelőkkel. Halálos szenvedéllyel, borzasztó kínokkal. Kor- és kórrajzként, be- és kitekintőként. Műszakilag mégis működik, a mechanikus muzsika, a hang, a -vágás, a fényképezés príma. Parádésak az egymásra vágott, váltott, vál(t)ogatott, beszédes beállítások. Nem titok, mint az életben, ha valami jobban működik, az a szemnek is tetszetősebb, noha feledném a gördülő, guruló, majd felszálló fémkoporsókat! Előbb bóvli a buta baleset, majd borzalmas. Letaglózó. A többi néma csend.

A felhajtás, a nagy cécó, a flanc ellenére signore Ferrari nem lett az őszi-téli díjszezon kedvence, de mintha a cél egyébként is csak a pontszerzés lett volna. Egy-egy jelöléssel. Mi beérnénk ennyivel? „Kisszériás luxus-élménnyel”? Azért lehet menni vele pár kört. Nem túl nagy sebességgel.

Kaszás Dávid