Vannak albumok, amelyek mintha célzottan megszólítanák az embert. Persze, a zenehallgatásnak sokféle módja, lehetséges oka és célja van, de már-már a fantasztikum határát súrolja, ha a kedvenc előadóink összeállnak egy albumra, feldolgoznak olyan dalokat, amiket legmerészebb álmainkban sem tudtunk volna elképzelni, és mindezzel a születésnapunkon ajándékoznak meg. Rod Stewart, aki tizenöt éve az egyik kedvencem és Jools Holland, az egyik leghíresebb angol könnyűzongorista és a legfelkapottabb zenekarvezető, aki két évtizede nyitotta fel a szememet/fülemet a boogie-woogie stílusra, a Swing Fever című, első közös korongjukkal éppen így jártak el.

Nem véletlenül jeleztem, hogy a két alkotót pályafutásuk melyik szakaszában ismertem és szerettem meg. Stewart, aki egyszerre testesíti meg ártatlan extravaganciával és lármás nevetéssel a rock ’n’ roll életérzés valamennyi kliséjét, akkoriban jutott el az amerikai pop- és dzsesszklasszikusok, illetve Broadway-dalokat feldolgozó The Great American Songbook című, ötalbumos kötelezettségvállalása záróakkordjaihoz. Holland pedig már régóta vezette a BBC egyik legjobb szórakoztató műsorát és a szerethetően régimódi szilveszteri esztrádját, amikor örökbecsű blues- és soul dalok újraértelmezéséből emlékezetes duettalbumot készített a popsztárságtól szabadulni igyekvő Tom Jonesszal.

Az elmondottak ismeretében tehát semmi meglepő nincs abban, ahogyan felcsendül Stewart és Holland közös dalegyvelege. „Come on along and listen to / The lullaby of Broadway / The hip hooray and ballyhoo / The lullaby of Broadway” („Jer közelebb és hallgasd / A Broadway altatódalát / A hip, hip, hurrát és a hókuszpókuszt / A Broadway altatódalát”) – halljuk Rod Stewart egyre rekedte(se)bb hangját, amint a Rivaldafény 1936 című, kilencvenéves zenés-táncos mozgókép Oscar-díjas betétdalát énekli. Jó dolog elmerülni a nosztalgiában, mégis nehéz okosan egyensúlyozni a nagy elődök iránti tisztelet és a mai igények figyelembevétele között. Az albumnyitó Lullaby of Broadway azonban többnyire vállalható: a Manhattan szívében található színházi-szórakoztató negyedbe történő bekukucskálás nem valami háború előtti lötyögésre, hanem egy könnyed sztepptáncbetéttel támogatott big band zsizsegésére nyit ajtót. Bár, nem feltétlenül ezzel a buta dallamvilágú nótával kikövezett szentimentális-ártatlan-lágy irányba folytatnánk utunkat a negyvenegyedik és ötvennegyedik utca, valamint a hatodik és kilencedik sugárút között táncolva, nem kell sokat várni a motorindításra.

Louis Prima: egyetlen név, amely egy csapásra jelentéssel ruházza fel a New Orleans-i dzsesszélet hagyományos fogalomtárát. Biztosak lehetünk abban, ha a legkelendőbb szvingportékák megalkotója eltrombitált és reszelős hangján elénekelt egy dalt, azt egyetlen pályatársa sem tudta feldolgozni. Legalábbis, néhány emberöltőn át garantáltan így volt ez, de most itt van a jövőre nyolcvanéves (!) Rod Stewart, és játszi könnyedséggel magáévá teszi Prima száguldó tempójú „Mária-himnuszát”, az Oh Marie-t. A siker kulcsa azonban nemcsak saját, elvitathatatlan képességeiben és a különböző zsánerek közötti biztos átjárásban, hanem a zongoránál ülő partnere Jerry Lee Lewis-stílusú hevülettel jellemezhető virtuozitásában és 19 tagú rhythm & blues orkesztrájában ugyanúgy kereshető.

Ehhez fogható megváltásszerű, sűrű és gazdag csodát ígér az album összes dinamikus nekilendülése: egy másik Prima-sláger, a Pennies from Heaven (Stewart úgy élvezi ezeket a rohamtempókat, mintha közönség előtt lépne fel); a korai rhythm and blues Night Train; a Billie Holiday porlepte dalából felélesztett, a kicsit-nagyon a The Andrew Sisters hangzását idéző Them There Eyes; a korai rock ’n’ roll Good Rockin’ Tonight (a bátrak nyugodtan hallgassák meg egy másik „repedt fazék”, Lemmy Kilmister előadásában is, a The Head Cat jóvoltából) és a déli állam egyik hivatalos countryhimnusza, a Tennesse Waltz. Bár vannak ígéretek, amelyek önmagukban hordozzák a teljességet, Stewart mindegyik dalból kihozza a maximumot, hogy aztán a gyilkossági balladák legjobbja, a Frankie and Johnny újrakeretezésével egyértelművé tegye, hogy izzó-forró szerelemprojekttel van dolgunk. Mérget vehetünk rá, a tradicionális popdalok ékkövének megtisztogatására Lonnie Donegan és Sam Cooke is elégedetten csettintene.

A szerelem, amíg tart, örök, állítja Vinicius de Moraes brazil költő. Rod Stewart és Jools Holland a régen kifújt, sokszor – legutóbb talán Michael Bublé által – feltámasztott szving iránti vonzalmából biztos kézzel ítélhetünk: azok, akik ilyen elegánsan tudnak érvényt szerezni egy ilyen régi korszaknak, nem csak rövid kitérőben gondolkoznak. Ez a fajta kikacsintás csodálatos hangszerelésekből, tapintható kölcsönhatásokból és igényes válogatásokból, de mindenekelőtt a műfaj iránti lelkesültségből fakad. Ennek szép példája, hogy az érzelmességtől fűtött, kevésbé erős dzsessz-sztenderdek sem tudják elgáncsolni a Swing Fevert: például a Sentimental Journey andalítóan lágy, az Ain’t Misbehavin’ pedig üdítően könnyed, Holland invenciózus zongorajátéka (Gilson Lavis elképesztő dobtudásával kiegészülve) viszont olyan páncéllal vértezi fel mindkettőt, mintha az egész világ sorsa függne sikerültségüktől.

Bár a hónap elején egyből a brit lista élén nyitott, könnyen borítékolható, hogy a Swing Fever alig háromnegyed órás múltidézésétől nem fog mindenki hasra esni. Nem is csoda, hiszen olyan, mintha két albumot hallgatnánk: egy korai rock ’n’ rollt és egy klasszikus dzsesszt. Az egyik átkozottul, a másik „csak” szimplán jó.