A sportriporter élőben közvetítette a párizsi nyári olimpia záróünnepségét. Ekkor jegyezte meg keserűen, hogy Szlovákia mindössze egyetlen bronzérmet szerzett ezen a világeseményen, s emiatt lecsúszott az éremtáblázat legaljára, amin szerinte nincs mit csodálkozni, netán sopánkodni, hiszen a szlovákiai sport helyzete ugyanolyan szánalmas, mint a hazai egészségügy, a kultúra, továbbá az oktatás vagy a gazdaság jelenlegi állapota.

Szavai nagy visszhangot váltottak ki, főleg a digitális térben. A kommentelők közül többen dicsérték őt, mert volt bátorsága kimondani az igazságot. Az egyik posztoló szerint a riporter őszinte helyzetrajza valóságos balzsamot jelentett a hazai közállapotok miatt háborgó lelkének. Nem rejtette véka alá felháborodását az ellentábor sem. Többen hazaárulóként bélyegezték meg Štepánt, akiről egyesek azt állították, hogy minden bizonnyal zsidó, mert fajtiszta szlovák sosem piszkít be a nemzeti fészekbe.

Azóta a legtöbb szlovák politikus sunyít, esetleg nyári szabadságon darvadozik. Érdemi nyilatkozatra idáig csupán Tomáš Taraba környezetvédelmi miniszter szánta rá magát – kipréselte magából, hogy Szlovákia Párizsban mindössze 1 érmet szerzett, miközben Magyarország 19-et. Így magyarázkodott: „Pedig a szlovákok nem ügyetlenebbek, nem is lustábbak a magyaroknál. Az éremtáblázaton látható különbség onnan ered, hogy mennyire támogatja a magyar kormány a sportot, s mennyire segítette eddig a szlovák kabinet a mi sportágainkat.”

A szlovák tárcavezető ezúttal igazat mondott. Orbán Viktor focirajongóként és sportbarátként valóban kiemelt figyelmet fordít arra, hogy a kormánya minél hatékonyabban támogassa a sportolókat, a bajnokokat és fiatal társaikat nevelő klubokat. Megsüvegelést érdemlően törődnek az iskolai testnevelés fejlesztésével, az ifjú nemzedékek testi épségével. Gondoskodásuk egyik jutalma a magyar sportolók sikeres szereplése Párizsban, aminek a világ bármely táján élő magyarok szívből tapsoltak. A magyar kormányfő jól tudja, hogy ezeknek az eredményeknek jelentős propagandaértékük is van térségünkben, méghozzá hosszú évtizedek óta. Miután a magyar versenyzők 1952-ben Helsinkinen 16 aranyérmet szereztek, Rákosi diadalittasan harsogta, hogy a magyar úgynevezett népi demokrácia legyőzte a rothadó nyugati kapitalistákat. Valójában inkább abban bízott, hogy ezek az eredmények ideig-óráig feledtetik a lakossággal, hogy milyen nyomorban élnek, s milyen tragikus koncepciós perek zajlanak az országban.

Tegnapelőtt végre megszólaltak az Andrej Danko által kicsikart sport- és idegenforgalmi tárca vezetői, akik először krokodilkönnyeket hullattak a szlovák sportolók gyenge olimpiai szereplése miatt, aztán felfedezték a spanyolviaszt, mert fontoskodva bejelentették, amit idáig minden érdekelt tudott: támogatni kell a sportolókat, főleg a sikeres sportágakat. Arról viszont fogalmuk sincs, hogy miként, milyen forrásból lehetne ezt rendszeresíteni. Tanácstalanságukat látva sokunkban felsejlett, hogy ezért a semmittevésért igazán nagy pazarlás évi 100 millió euró működési költséggel terhelni az amúgy is roskadozó szlovákiai államháztartást.

Állítólag a minisztérium illetékesei Budapestre készülnek déli szomszédunk sikeres gyakorlatának tanulmányozására. A lecke nem egyszerű és szerteágazó: többmilliónyian érezzük, hogy Stanislav Štepán igaz látleletet mondott a szlovákiai valóságról. Ezért nem büntetni kell őt és más jó szándékú bírálót, hanem legalább elgondolkozni a szavaikon.