Az orosz–ukrán konfliktus azon túl, hogy legújabb korunk egyik szomorú fejezete, a hadtörténelemmel foglalkozók számára egy ritka alkalom, hogy vizsgálhassuk, elemezhessük a jövőbeni konfliktusok dinamikáját. Az orosz intervenció, majd invázió egyrészt felrúgta a hidegháború után kialakult folyamatokat, másrészt újfent megerősítette a szakértőket abban a régi és ezek szerint nem évülő megállapításban, hogy Oroszország folyamatos „háborúban” áll a világgal, és környezetére, szomszédaira csakis mint ennek a folyamatnak a résztvevőire tekint.

Ezt az avítt látásmódot sem a peresztrojka, sem a Szovjetunió utáni rendezés időszaka nem tudta fellazítani, és ahogy végül kiderült, Putyin is az orosz birodalmi eszme követője, építője. Ukrajna ebben a megközelítésben csak egy önállósult orosz terület, az ukrán nép pedig nem létezik. Ezt a megközelítést harsogja és építgeti bele mind mélyebben az európai köztudatba az orosz propaganda és dezinformáció is.

Ez az orosz birodalmi kép az elmúlt két évben folyamatosan csorbult, leginkább a hadsereg és a hadvezetés ballépéseinek köszönhetően, aminek képességeit folyamatosan próbára teszi az ukrán hadsereg. A 2022-es őszi harkivi ellenoffenzíva már bebizonyította, hogy jól szervezett védelmen túl másra is képes az ukrán fél. A harkivi ellenoffenzíva nagy tanulsága az volt, hogy az orosz hadvezetés még mindig elég rugalmatlan ahhoz, hogy váratlan és nagy erejű hadmozdulatokra képes legyen időben reagálni.

A Kurszk környékén most zajló ukrán betörés sikere is valahol ebben a megállapításban bújik meg. Egy viszonylag kis erővel, de váratlan időben, váratlan helyen végrehajtott akció teljesen lefagyasztotta a Kremlt, és a hadmozdulat gyors elreteszelése helyett napokkal később is csak ukrán sikerekről adnak hírt még az orosz szimpatizáns háborús bloggerek is, újfent az orosz felsőbb vezetés alkalmatlanságát hangoztatva.

Ennyit a hadszíntérről, de vajon ezt a sikert képesek lesznek-e politikai tőkévé kovácsolni az ukránok egy olyan ellenféllel szemben, mint Putyin, aki csakis úgy lenne hajlandó tárgyalni, ha annak folyását Oroszország irányíthatja? A válasz, mint mindig, ezúttal is összetett, ugyanakkor megerősíteni látszik az az elmélet, hogy az ukrán vezetés tisztában van azzal, hogy ezt háborút „hagyományos” módon megnyerni nem tudja. Ugyanakkor, ha Oroszországra képesek olyan csapást mérni, ami a hadseregben és a társadalomban is kellő méretű sokkot tud kifejteni, Putyin hamarabb citálható tárgyalóasztal elé. Ez a stratégia részben az orosz–afgán konfliktus mechanizmusaira hajaz, ahol a szovjet agresszort a felkelők támogatásával tudták térdre kényszeríteni.

Hogy a jövő majd mit hoz, az még az idő gyomrában pihen, az viszont tény, hogy bár az ukrán hadsereg még mindig küzd a szovjet típusú szervezés örökségével, a nyugati kiképzőknek és a progresszívebb gondolkodásnak köszönhetően időről időre képes olyan csapást mérni az orosz félre, amit egyre nehezebb letagadni, elmaszatolni.