Bár a magyar kiadás új borítót kapott, az eredetihez hasonlóan egy színpompás gyerekrajz hatású egyszarvú ragadja meg az olvasó figyelmét. A címadó novellában főszereplőnőnk, Tereza randipartnere ágyából a gyerekszobába menekül, ahol rázuhan egy méretes plüss egyszarvú. De vajon mit üzen Terezának és nekünk ez a mitikus állat, hogyan kapcsolódik a többi történethez? Nos, ez olyan kérdés, amelynek megválaszolása az olvasó fantáziájára van bízva, Hrínová mindenesetre több interjúban is azt vallotta, az egyszarvú számára a másság szimbóluma. 

A nyolc novella különböző életkorú és foglalkozású szereplői alapvetően hétköznapi emberek hétköznapi gondokkal, társadalmunk szemében mégis kilógnak a sorból, akár normát is szegnek. Egyesek a külsejük miatt, mások betegséggel élnek együtt (legyen az diabétesz, OCD vagy bipoláris zavar), a legtöbben viszont az LMBTQ+ közösség tagjai. A szerző célja – saját elmondása szerint – nem valamiféle aktivizmus, a szereplők „mássága” ritkán kerül reflektorfénybe, a novellák érzékenyítő szerepe ugyanakkor tagadhatatlan. 

Az Egyszarvúkra leginkább a keserédes szó illik, Hrínová szemtelen, gyakran (ön)iróniával keveredő humorral tárja elénk a küzdelmekkel és kudarcokkal teli emberi sorsokat, amelyekből nem hiányoznak a szívmelengető vagy éppen nevetséges pillanatok sem. A minden mesterkéltségtől mentes, egyszerű nyelvezet még élőbbé, befogadhatóbbá, megközelíthetőbbé teszi ezeket a történeteket. Mészáros Tünde azt nyilatkozta, pont ez volt az egyik legnagyobb kihívás a fordítás során. Az Egyszarvúkat olvasva találkozhatunk kicsit elavult szlengkifejezésekkel („zsé”) vagy túlzottan választékosnak ható szóval („fridzsider”), alapvetően azonban sikerült ezeket a történeteket úgy átültetni, hogy magyarul is megőrizzék az organikus, beszélt nyelvi jellegüket.

A legelső novellában Árvába (Oravába) zötykölődünk, a legutolsóban, a Pletykában pedig erőteljesen kirajzolódik Pozsony és vonzásköre, valamint az ország többi része, egészen pontosan a Kelet- és Nyugat-Szlovákia közötti ellentét – nyelvi szinten is. 

Egy aprócska, kihalás szélén álló Lőcse környéki faluban járunk. Az egyedül éldegélő, kilencvenes éveit taposó Mervuľa néni életében az jelenti az izgalmat, amikor nyáron megérkezik a szomszéd házba a görcsös frissnyugdíjas – Marína – és túlságosan laza férje – Ľuboš –, aki többek között amatőr helynévkutató. Végre van kivel beszélgetnie – „východniarsky”, természetesen. A címadó novella mellett ez volt egyébként a személyes kedvencem, a Michal Dočolomanskýval hírbe hozott (élet)művész Kamil karaktere igazi színfolt, a kert végébe elültetett mariska pedig talán megoldásként szolgálhat az örökösödési viszályokra…

Az Egyszarvúk olyan elbeszéléscsokor, amelyet ilyen vagy olyan okból mindenki a magáénak érezhet. A szlovákiai olvasónak, legyen bármilyen nemzetiséghez tartozó, személyes kapcsolata is van azzal a közeggel, amelybe ezek az univerzális emberi tapasztalások beágyazódnak. S az, hogy ennek a díjakkal is elismert, kortárs szlovák irodalmi műnek egy igényes, szöveghű, mégis kreatív magyar fordítása is készült, tovább erősítheti a köteléket az itt élő nemzetiségek között. 

Ha kedvünk tartja, akár párhuzamosan szlovákul és magyarul is olvashatunk ezekről az egyszarvúkról, akik azt suttogják a fülünkbe: másnak lenni teljesen oké.

„Van, aki döglött kovásszal is tud kenyeret sütni. Tereza ugyanezt tudja, szenvedésben. Egy kis mindennapi, szezontól független szenvedés. Az úgynevezett mindennapi kenyér.”