Egyúttal egyhangúlag elfogadott határozatban hangsúlyozta, hogy a tagállamok kötelessége megemlékezni a közel hatmillió, többségében zsidósága miatt üldözött és meggyilkolt áldozatról. Ez az ajánlás adta az alkalmat, hogy Martin Kornfelddel, a Szlovákiai Zsidó Hitközségek Szövetségének titkárával és irodavezetőjével mind az emléknapról, mind annak tágabb összefüggéseiről beszélgessünk.

Miért nem lehet a holokausztról mind a mai napig sem úgy vélekednünk, mint a 20. századi történelem hetvenhat esztendő múltán már lezárt/lezárható kegyetlen kisiklásáról?

Visszakérdezek: miért nekünk, tehát a zsidóságnak kellene erre a kérdésre választ adnunk?… Úgy tartom, erre sokkal inkább a társadalom lelkivilága, az emberiesség gondolatköre adja, adhatja meg az elfogadható választ. Nekünk sajnos megvannak az embertelen zsidóüldözést és a holokauszt korszakát idéző fájdalmas történelmi tapasztalataink. És ezek tudatában aligha feledhetjük a koncentrációs lágerek gyötrelmeit. Ezért évtizedek múltán is a megemlékezések két módját folytatjuk. Egyrészt a közéletit, és január 27-én osztozunk abban a globális szándékban, hogy egy újabb holokauszt – amit elsősorban Izraelben soanak neveznek – vagy ehhez hasonló népirtás többé ne ismétlődhessék meg. Másrészt, és nem csak ezen a kiemelt napon, a saját szokásaink és hitéletünk évszázados hagyományai szerint emlékezünk. Ennek megvan a szabály adta mércéje: ha egy-egy halálévfordulón összejön tíz felnőtt korú férfi, együtt imádkozhatunk. Természetesen, az új tradíciót követve a január 27-ei emléknapon is imát mondunk. Azt ellenben őszintén bevallom: arról nincs megfelelő információm, hogy a zsidóknak milyen közvetlen szerepük volt abban, mely szerint az ENSZ másfél évtizeddel ezelőtt ezt a napot a holokauszt áldozatainak emléknapjává tette. A kérdésére felelve kötelességem volt ezt is elmondani; ahogyan Szlovákiában sem a mi kezdeményezésünkre, hanem a politikusok akaratából lett jó pár évvel ezelőtt parlamenti döntéssel szeptember 9-e a holokauszt országos emléknapja.

Gondolom, a holokauszt borzalmainak áldozataira kegyelettel emlékezve koszorúzni méltó és fontos tiszteletadás, ám egy-egy főhajtás kevés a mélyebb történelmi- társadalmi reflexiók nélkül. Hiszen az ENSZ Közgyűlésének 2005-ben hozott vonatkozó határozata elutasította a holokauszttagadást, s általánosságban is elítélte a vallási vagy etnikai diszkriminációt és erőszakot. Ön osztja azt a nézetet, hogy a vészkorszakkal való szembenézés őszintesége ennyi idő múltán is jogos elvárás?

Természetesen. És azzal folytatnám, számunkra sokszor érthetetlen, hogy bizonyos politikusok miért nem képesek a történelmi reflexiókra. Hogy miért nem tudják, miért nem akarják tárgyilagosan látni a zsidóüldözés és a holokauszt időszakának tagadhatatlan tényeit. Arról már nem is szólva, hogy a súlyos teherként megélt korszak tárgyalásának kérdéskörében a szlovákiai iskolaügynek óriási mulasztásai vannak. Ami akkoriban történt, nem a mai fiatal generáció bűne, ezért fontos a szembenézés. Így hát ahogyan beszélgetésünk elején is szóba került, már eleve az is vitatható, hogy egy esztendőkön át húzódó és embermilliók halálát okozó szörnyű tragédia, a porladó időben, egyáltalán társadalmilag lezárható lesz-e úgy, hogy az „csak” a történelmi emlékezet részévé váljon?! Persze, ez a felvetés pusztán önmagában is bonyolult kérdés. Ezért talán könnyebben érthető és elfogadható a szándék, hogy amikor kereken tíz éve a Szlovákiai Zsidó Hitközségek Szövetségében a posztomra léptem, akkor a vezetőség szűkebb körében számba vettük, mely hagyományos témákra és teendőkre, illetőleg milyen új kihívásokra szeretnénk összpontosítani erőnket. Tehát hogy a holokauszt korszakának hangsúlyos tematizálásán, illetve a hitéleti szokásaink megőrzésén kívül élénkebbé és a lakosság előtt nyitottabbá tegyük a szövetség szervezeti életét is. Országosan ugyanis több újabban alakult hitközségünk működik, így tagságunk egy része szintén megfiatalodott. Belátható célunk pedig, hogy a holokauszt problematikájának előtérben tartása és a párbeszéd keresése mellett mind a hitközségeink szövetségének tevékenységét, mind a szlovákiai zsidóságot etnikai közösségként megfelelő módon megismertessük a többségi társadalommal.

Hol tartanak most ezzel a szimpátiát érdemlő célkitűzéssel?

Nézze, sajnálattal kell azt mondanom, hogy az utóbbi hét-nyolc esztendőben világszerte – így Szlovákiában főként a parlamentbe is bejutott Kotleba-párt révén – szemlátomást erősödött az antiszemitizmus, teret hódított a radikalizmus, megélénkültek mind a jobb-, mind a baloldali szélsőségek. Ha mindez szűkebb-tágabb körben fölüti a fejét, az nagyon sokszor zsidóellenességgé is fejlődik. És hát azon időszakokban, amikor szép számmal vannak az olyanok, akik emberi nagyság helyett a feszültségben és békétlenségben érdekeltek, a mi figyelmünknek továbbra is főképpen a holokauszt intelmére kell összpontosulnia. Az ügy aktuális politikai-társadalmi megnyilvánulásai mellett azért is, mert már egyre kevesebb kortanú él, tehát azok, akik megélték a kíméletlen zsidóüldözés, a második világháború és a koncentrációs lágerek éveit. Ők a saját sorsuk folytán tapasztalták, mivel járt a fasizmus, utána pedig a kommunizmus, így a demokráciában is bennük munkál a tudat: mit jelentene, ha visszatérnének azok a régi idők.

Mennyiben tudatosítja ennek veszélyét a mai nemzedék? Egyáltalán: hogyan viszonyul a mai szlovákiai társadalom a holokauszthoz, az emberek hány százaléka van róla megfelelő mértékben és tárgyilagosan tájékozódva?

Pontosabb számszerű adatokról nehéz beszélni, találomra saccolgatni pedig felelőtlenség. Az viszont megállapítható, hogy a hazai társadalom általános tájékozottsága ebben a komoly problematikában valóban felületes. Például a saját generációmat tekintve ebben az iskolai történelemoktatás is ludas, hiszen a tankönyveinkben jóformán csak pár mondatban néhány sor foglalkozott ezzel a súlyos témával. Beleértve még a II. világháború kitörése előtt hozott durva zsidótörvényeket is. A mai diákság szemszögéből nézve annyiban talán szerencsésebb a helyzet, hogy a történelemtanárok 10-15 százalékban önállóan, saját belátásuk szerint kiegészíthetik a tantervekben előírt tananyagot. Rajtuk múlik hát, hogy a vészkorszak témaköréhez érve mennyiben élnek ezzel a lehetőséggel. Optimistán hozzáfűzöm: a szakoktatóknál mutatkozik ez iránt érdeklődés, a mi szövetségünk pedig készséggel segíti őket ebben, hiszen régiónkban egy visszás örökséggel kell szembenéznünk. Ezért nem pusztán történelmi tényeket vagy dátumokat szükséges tudniuk a fiataloknak, hanem arra törekszünk, hogy képesek legyenek felfogni a holokauszt emberiességi abszurditását, a kegyetlenségét. Már csak azért is, mert máig létezik az antiszemitizmus, az extrémizmus, a gyűlölködés problematikájának sokféle tónusa . És ha elharapódznak ezek a dolgok, az sohasem vezethet semmi jóra. Ebben a tekintetben a holokauszt nemzetközi emléknapja egyben a kérdésfeltevések alkalma.

Ezt végiggondolva úgy tűnik, szükség is van a jóérzésű pedagógusokra, mert szembetűnő a hazai antiszemitizmust elemző kutatók megállapítása, mely szerint mostanában a holokauszttal kapcsolatos emlékezetpolitika nemcsak megosztja nálunk az embereket, hanem a holokauszttagadók aránya szintén növekszik.

Az valóban már önmagában hátborzongató lenne, ha a jövőben emelkedne azok száma, akik az egyéb álhírek és a történelemferdítés valótlanságai mellett azt is állítják, hogy a halálgyárak, a gázkamrák nem léteztek! Ahogyan az sem jó tendencia, hogy a korabeli és tagadhatatlanul antiszemita rezsimben történtek felelősségének ügye is megosztja az embereket. A vélemények különbözőségének egyik nyilvánvaló oka, hogy akár csak néhány esztendővel ezelőtt még szinte irreális elvárás volt, hogy a magasabb szintű fórumokon valaki világosan szóba hozza az 1939–1945 közötti fasiszta szlovák állam és persze Jozef Tiso felelősségét, az itteni zsidóüldözésben vállalt tényleges szerepének mértékét. Ma viszont már ott tartunk, hogy egy szeptember 9-ei holokausztmegemlékezésen Stanislav Zvolenský pozsonyi érsek arra utalt, hogy az a korszak annak a Szlovákiának dicstelen időszaka volt; igaz, a történteket idézve Tiso egyéni felelősségét ő sem említette meg. Lehetséges, nálunk még egy generációváltás szükséges, hogy az a nemzedék majd nyíltabban vállalja az inkriminált korszakkal való szembenézést és az objektív véleményalkotást.

Miben látja annak okát, hogy sokáig a zsidó családok sem beszéltek a holokausztról?

A túlélőknek rengeteg közös tapasztalatuk volt, ám a hosszan tartó poszttraumáik szintén közösek voltak. A háború után sokan már nem akarták terhelni a gyerekeiket a múlt borzalmainak emlékével. A többség hallgatott, noha pontosan tudta, hogy azokban a generációformáló időkben mit vett el tőlük a holokauszt, alapvető élményektől és lehetőségektől is megfosztva őket. Sokan nemcsak a négy fal közé, hanem saját kis lelki világukba is bezárkóztak, és saját elhatározásból hallgattak a zsidóüldözésről. Azzal is fölerősödtek a gondjaik, hogy a megfogyatkozott zsidó családok a halottaikat gyászolták; sokan kivándoroltak, mert a háború után nem csak a jövőt, többnyire a holnapot sem látták biztosítottnak. Ráadásul 1948 után a burkolt antiszemitizmus belpolitikai kurzus lett, hiszen a kommunizmusban az ŠtB nyilvántartásba vette a vallásukat gyakorló vagy „csak” zsidó származású személyeket.

Az ön dédszülei, apai ágon, a holokauszt áldozatai lettek: két nagyszülője viszont a lágerek túlélőjeként hazatért Dunaszerdahelyre. Családjukban is a hallgatás fátyla borította a vészkorszakot?

Nem, nekem szerencsém volt. Nálunk mind a holokauszt, mind a zsidóság nyíltan kezelt téma volt. A nagyapám például gyakran felhozta, hogy az ő üzletét nem a Tisorendszer és nem a német fasiszták, hanem a magyar kakastollasok vették el. Mert ez is része a teljes igazságnak, egy árnyalata a történelmi valóságnak. Ahogyan az szintén téves feltevés, hogy kizárólag a német fasiszták felelősek azokért a transzportokért, amelyeket a tisói Szlovákiából, illetve a Sztójay-kormány idején Magyarországról, így hát a visszacsatolt területekről is a koncentrációs lágerekbe indítottak.

Ön hogyan látja: az ember szüleinek, nagyszüleinek nehéz sorsa kihat az utódok életére is?

Gondolom, érthető, ha csak magamról beszélek. Nem szeretnék ahhoz a generációhoz tartozni, amelynek életében elszürkül a holokauszt áldozatainak emléke. A hitemet tekintve nem szégyellem, hogy zsidó vagyok; arra pedig külön is büszke, hogy Dunaszerdahelyen utca van elnevezve a holokausztban életét vesztett dédnagyapámról.