Három szép esztendőt töltött Frenák Pál társulatában. Az InTimE juttatta a csúcsra, utána került be Roman Polanski rendezésébe, a Vámpírok báljába. Abban látta a musical külföldi koordinátora, és az ő meghívására került ki négy hónapra Belgiumba, ugyanebbe a darabba. Antwerpen után Stuttgart következett, majd Berlin, ahol aztán le is telepedett.

Gondolom, nem nehéz összeszámolnia, hányszor volt színpadon tavaly március óta.

Egyszer sem. Szép történet. Miután újra megnyitották a színházakat, a Komische Oper vezetője úgy döntött, Gerolsteni nagyhercegnő címmel készítünk egy darabot, amelyben hét énekes és négy táncos lép – üres színpadra. Még a balettszőnyeget sem terítették le, hogy ne kelljen behívni a díszítőket. Járványhelyzetben fő az óvatosság. Megértettük. Még azt is meghatározták, hogy az énekesek sem mehetnek a színpad első két méterére. Mindenki figyelt a szigorú előírásokra. Leszerződtem a darabra. Szeptemberben indult a próba. Folyamatosan teszteltek bennünket. Két hét után az egyik táncosról kiderült, hogy koronás. Hozzáteszem: mi külön próbáltunk, nem az énekesekkel. Két hét karanténba vágtak engem is, bár a tesztem negatív lett. A premier a karantén letelte után két nappal volt. Azt elbuktuk. A hét énekes mellé két táncost hívtak máshonnan, így a show is teljesen megváltozott. Otthon ültünk mindannyian. A második előadást már mi csináltuk volna, addigra viszont bezárták a színházat. Így idén összesen két hetet próbáltam, de színpadra nem mentem, és az előadás is lekerült a műsorról, mert december 31-ig játszottuk volna – ha játszhattuk volna.

Sem az operaénekesek, sem a színészek nincsenek könnyű helyzetben, a leginkább azonban a táncosokkal bánt el a koronavírus. Nemcsak a színpadi jelenlétet, hanem még a napi tréninget, a kondíciójuk karbantartásának a lehetőségét is megvonta tőlük.

Engem több szempontból szerencsés helyzet elé állított a Covid. Húsz éve vagyok a pályán, bár előtte is táncoltam már divatbemutatókon, zenés televíziós műsorokban és a Friderikusz-show-ban. Hivatásos táncosként az első szerződésemet 2000-ben kaptam. Előbb a Seratti táncegyüttes tagja voltam, majd a Szegedi Baletté, utána pedig a Frenák Társulaté. Ilyen aktív húsz év után tisztelettel viselem, hogy táncosként ennyi volt. Próbálok nem húszévesnek tűnni, és nem kapaszkodom foggal-körömmel ahhoz, hogy színpadon maradhassak. Maradjon az ember a realitások talaján. Én most egyfajta megnyugvást érzek. Nem az történt, hogy kirúgtak a színházból, mert kiöregedtem a táncból, hanem bezárta kapuját a Komische Oper. Így jelzi az élet, hogy valami újba, másba kell kezdeni. Nem állít kellemetlen helyzet elé. Nem kell senkitől azt hallanom egy válogatáson, hogy Zoli, negyvenéves vagy, menj már haza!

De hiszen még mindig remek formában van.

Csak már nincs lehetőségem megmérettetni magam. És ez cseppet sem zavar. Vigaszt kaptam abban, hogy nem kell megkeseredve elkullognom a pályáról. Nem én vallottam kudarcot. Az egész szakmát lelőtték. Koreográfusként viszont tovább dolgozhatok. Már nyárra is van munkám, de még nem mertek szerződést küldeni, mert egyáltalán nem biztos, hogy nyáron lesz színház. Ha huszonéves lennék, bizonyára fájna, hogy mennyi lehetőségtől esem el. De ez a mostani helyzet nekem már alkonyzóna. Elfogadom, hogy ilyen az élet. Nem vagyok Uhrik Dóra, akit még hetvenvalahány évesen is szívesen néznek az emberek. Egyébként Lovas Pál sem voltam soha.

Eredetileg nem is erre a pályára készült. Vendéglátóipari szakközépiskolát végzett.

Szakács vagyok. Dolgoztam is szakácsként.

Tizenévesen ahhoz érzett a legtöbb ingerenciát?

Egyáltalán nem így volt. Szülői befolyás alatt álltam. Egyszerűen ebbe az irányba tereltek. Úgy gondolták, hogy vendéglátásra mindig szükség lesz. Erre tessék! Most az éttermek is bezártak. Maradt a Brandenburgi kapu. Azzal legalább vizuálisan jól lehet lakni. Apám annak idején azt mondta: Fiam, nem mutatod jelét, hogy rakétakutató akarsz lenni, de abban sem reménykedhetünk, hogy agysebész leszel, tanulj meg hát egy rendes szakmát! Szerezz érettségit, és utána már a magad ura vagy. A szakmai bizonyítvány után az érettségi is meglett, bár első perctől fogva utáltam a szakácskodást. Az volt a szerencsém, hogy a felvételim is csak egy beszélgetésből állt.

És azóta? A konyha királya lett?

Elmondhatom, hogy ha nem is szerettem főzni az iskolában, megtanultam. Bármit el tudok készíteni. A feleségem a postán dolgozik, ott most sem álltak le. Én vagyok itthon, én főzök, én lettem a háziasszony, ami semmilyen problémát nem jelent. Nem ijedek meg sem egy rántástól, sem egy habarástól.

Balatonőszödön, a pártüdülőben minisztereknek főzött.

De mikor? Horn Gyula idején! Tizenhét éves voltam. Kötelező gyakorlat volt. Öt hét. Nagy poén. A konyha kisablakán lestem, hogy Horn Gyula késsel-villával ette a sonkás szendvicset. Nem akartam hinni a szememnek. A következő évben már a Liget Szállóba küldtek gyakorlatra, az Állatkerttel szemben. Ott már feleannyira sem volt olyan jó. A Balaton mellett igen! Pedig már hajnalban bent kellett lennünk a konyhán. A legtöbbször csicskamunkát végeztettek velünk. Kijelölték, hogy mit kell csinálnunk. Lesütöttem kétszázötven palacsintát, de hopp! Fárasztó volt, mégis jól éreztem magam, mert éjszakára mindig kimaradhattunk. Egyáltalán nem izgatott bennünket, hogy négykor kellett kelnünk. Mindennap kétszer volt motozás. Amikor bementünk, s amikor kijöttünk. Ha valaki elhagyta a belépőkártyáját, azonnal hívták a rendőrséget, hogy lenyomozzák. Nagyon komoly, zsilipkapus rendszeren kellett átmenni. Tudtuk, hol vagyunk, de nem igazán foglalkoztunk vele. Fizetést természetesen nem kaptunk.

Hol jött a nagy fordulat?

Szerelmes lettem, de a táncos lány a Serattiban kikosarazott. Annyira nehezen viseltem a helyzetet, hogy azt mondtam, akkor most megyek el katonának. Akkor már csak fél évre kellett bevonulni a seregbe, és örültem is, hogy az alatt a hat hónap alatt legalább kitisztul a fejem. Megjött a behívó, de létszámfeletti lettem. Kérvényeztem, hogy én akkor is menni szeretnék, mert most érek rá. Ezen annyira meglepődtek, hogy még választási lehetőséget is kaptam. Mivel nem akartam vidékre menni, a budapesti Petőfi Laktanyát választottam. Ezen is röhögtek, mert tudták, hogy meg fogom még szívni én ezt. Rögtön az első napon kiszúrták, hogy táncos vagyok. Kérdezték, milyen a ritmusérzékem. Biztosan jobb, mint bárkinek a teremben, mondtam nagyképűen. Jó, akkor díszszázad! Én meg, hogy szuper! Ezen is röhögtek. És tényleg nem volt ez olyan nagy élvezet. Még a leszerelésem napján is négy és fél órát álltam a reptéren a svéd miniszter asszonyra várva. Minden áldott nap volt valami rendkívüli esemény. Ha nem fogadás, akkor temetés vagy éppen ünnepség a Parlament előtt. Mindig díszelegtem valahol, mert így mondtuk. De ez az időszak is jó volt valamire. Ott is sokat tanultam. És értelmes dolgokat.

Például?

Hogy bizonyos helyzetekben azt kell csinálni, amit mondanak. Hogy nem kell mindig lázadni. Rend, fegyelem, alázat is van az életben. Meg hogy nincs olyan, hogy ezt vagy azt nem tudom megcsinálni. Ezt nem kell kimondani. Tessék előbb megpróbálni, aztán vagy sikerül, vagy nem. Bajtársiasságot is tanultam. Hogy a tetteidnek komoly következménye lehet egy egész csapatra nézve. Szerettem a laktanyaéletet.

Ahhoz képest, hogy húszévesen kezdett el táncolni, igazán sokra vitte. Szegedi Balett, Carmina burana, A csodálatos mandarin, Tavaszi áldozat, Rómeó és Júlia, Frenák Társulat, InTimE, Seven, KáOsz, aztán Belgium, majd Németország.

Büszke is vagyok rá. Rengeteg táncművész vágyik Szegedre, Juronics Tamáshoz, engem meg ő kért fel, hogy akarok-e nála táncolni. Akartam. Sok szorgalommal próbáltam bepótolni mindazt, ami hiányzott a szakmai képzésemből. Minden szabad időmet erre fordítottam. Uhrik Dóra, a Pécsi Balett Kossuth-díjas balerinája, aki annak idején órákat tartott nekünk Szegeden, odajött hozzám az InTimE után, és azt mondta: Zolikám, olyan csodálatos volt látni, hogy mire vagy képes a testeddel, mert én pontosan tudom, mire voltál képes a balettrúd mellett! Minden szavát értettem. Az iróniát is.

Vagyis: miből lett a cserebogár?

A Szegedi Balettben táncoltam, de mindig arról áradoztam, hogy szerelmes vagyok Frenák Pali minden munkájába. Felhívtam egy idő után végtelen félelemmel vegyes tisztelettel, és behívott, hogy nyomjunk le egy tréninget, és meglátjuk, tudunk-e együtt dolgozni. Természetesen ez még nem egy konkrét szerződési ajánlat volt. Beálltam a többiek közé, és az alapján, amit Pali akkor látott bennem, el is dőlt minden. Megfogta a kezemet, a vállamat, és azt mondta, oké, nekünk ez menni fog. Palinak van egy belső mutatója. Ő egyből megérzi, kivel tud dolgozni. Elmentem egy próbára, és ott maradtam nála három évre.

S az alatt a tíz év alatt, amióta Németországban él, mennyire vette fel a német mentalitást?

Mindennap beszélünk erről a feleségemmel. Még megszólításunk is van a másikhoz. Móni engem Angela Merkelnek hív, én meg őt Che Guevarának. Ő minden ellen lázad, én pedig mindennek megkeresem és próbálom megérteni az okát. Ebben az országban minden működik, itt az orvosnak sem kell pénzt dugdosni a zsebébe. De itt mindenhez kell egyfajta szabálykövetés. És én ezt is a magamévá tettem. A feleségem szerint túlságosan is. Akkor is megállok a piros lámpánál, ha semmi nem jön. Megvárom, míg zöldre vált. Fegyelmezett vagyok. Ha csak harminc a megengedett sebesség, akkor nem hajtok többel. Kicsit robot lettem, belátom. Megyek a kijelölt úton. Itt ugyanis minden mindennel összefügg. Letettem a német nyelvvizsgát, és most egyetemre járok. És bár nem dolgozom, megkapom a fizetésem hetven százalékát. De ha ez nem lenne, akkor is meg tudnánk élni a gyermekünkkel együtt pusztán a feleségem keresetéből. Nem olyan sok az, de nem is kevés. Igen, sokat változtam. Élvezem, hogy használom az agyam. És az a papír, amit pár év múlva az egyetem elvégzése után kapok, biztos, hogy nagyon hasznos lesz. Főleg, ha már koreografálni sem fogok. Húsz év színpadi tapasztalattal a Komische Oper menedzserei között dolgozhatok majd. Ahhoz kell a papír, ez Németország!

A szerző a Vasárnap munkatársa