Ötszáz oldal emlékekből, jegyzetekből, meglátásokból, köztük tévedésekkel, hallomásokkal, látomásokkal, de nagyobb részt valós eseményekkel, dokumentumokkal, fotókkal, ilyen-olyan lábjegyzetekkel. De még használati utasítással is. Bevallja, hogy nem tudja, hogyan kell könyvet írni. Egyszer fel is kért valakit, aki elhajtotta. Később megkért egy újságírót ugyanerre a célra, aztán mégis visszakozott. Nem akart beszélgetős könyvet. Voltak önjelöltek is az évek során, akik szívesen megírták volna élete történetét, addigra viszont elhatározta: az Őőő könyvét ő írja meg. Elöljáróban azért hozzáteszi, nem azért írt visszaemlékezést, hogy sirassa a jövőt, hanem hogy örüljön a múltnak, dicsekedjen azzal, ami volt. És hogy a jelenetek némelyike tíz, húsz, harminc, negyven év távlatából nyilván nem szó szerint pontos, lényegében mégis az.

A könyv születéséről, írói munkamódszeréről több helyen elmondta már, hogy hetvenedik születésnapja környékén kezdett el jegyzetelni. Írt, amikor tudott. Próbák szünetében, két előadás között, utazás közben, amikor kedvet kapott hozzá. Elég volt pár mondat, egy emlékszilánk, néha pár szó is ahhoz, hogy aztán kikerekedjen, súlyt és színt kapjon a múltból visszahozott esemény. Füzet, tablet, mobiltelefon mentette a gondolatait, azokból kellett végül előbányásznia mindazt, amire alapozni tudott, amiből kikerekedett, teljessé vált a történet.

Naplót sosem vezetett. Dalokat írt magának és másoknak, csaknem ötven vígszínházi év alatt legendás musicaleket, elindította a Magyar Dal Napját, közben koncertezett, országot-világot járt. Ennek a lenyomata ez a félezer oldal.

Presser-rajongók, LGT-„rokonok” van minek örülni. Huszonegy fejezetben számos ismerős, de még több ismeretlen történet. Rögtön a könyv elején egy ballagási öltöny kifordított zakójáról, amellyel Esterházy Péter is beúszik a képbe. A zakók egyébként ma is érdeklik. Főleg a négygombosok. Szívességből barátoknak tervez háromgombosat is, de csak ritkán. A hangsúly a zsebeken van, írja. Általában sok zsebet tervez, és titkosat is, nem egyet.

Tessék! Van új a nap alatt! Presser, a zakókomponista.

Jönnek az Omega-történetek, a Gyöngyhajú lány világsikere, a Hammond orgona utolsó részletfizetése. Különösen jó az Élet a moziban című fejezet, vagy a celofánzacskók repülése (a Vígszínház emeleti büféjéből), vagy a Major Tamás feneke alá tolt párna egy másik történetben, de ugyancsak a Vígből, ahol Pici bácsi sok éve zenei vezető.

Kellemes emlék fut párhuzamosan egy kellemetlennel. Az első nyugati út az Omegával, Londonba. Piccadilly Circus, tarka ruhás virággyerekek a szökőkút lépcsőjén, köztük ő. Itthon meg kihallgatás a főkapitányságon. Krimibe illő párbeszéd. A rendőrtiszt kérdéseiből másolok ide párat: „Azzal ugye, tisztában vannak, micsoda kivételezett helyzet a maguké?” „Hogy érzik magukat nyugaton? Tetszik az a világ?” „Találkoztak magyarokkal, 56-osokkal vagy még régebbiekkel? Miket kérdeztek?” Egy szűk óra után titoktartási nyilatkozat és kiléptető cédula. Mindez izgalmas leírásban, eredeti hangvételben. Oldószerként filléres bizsukkal, olcsó cuccokkal, áruházi kölnikkel megszédített magyar csajok és a dél-olasz legények, ismertebb nevükön a digók budapesti kalandjai.

Döntések, határozatok, cenzori elutasítások. A Ringasd el magad (a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című vígszínházi előadás himnusza) „a színdarabból kiragadva” nyílt felhívásnak minősült a kábítószerek élvezetére. Öt évig sem a tévé, sem a rádió nem játszhatta.

Ami ugyancsak színesíti a fejezeteket: az idősíkokkal való szabad bánásmód. De mindig az összefüggések borítják fel, szelik ketté, hárommá vagy még több résszé a fő történetet. Az „erről jut eszembe” vonalán beékelt – nem mellékes – megjegyzések, apró utalások különböző momentumokra. Az időgép így is remekül forog, csak éppen hol előre, hol hátrafelé. Az események fonala minden fejezetben úgy mozog, ahogy a szerzőnek tetszik. Mintha tudná, hogy nekünk így is tetszik.

Turnékról is több tucat sztori szól a könyvben. A Szovjetunióban például játszottak a Brezsnyev-, az Andropov- és a Csernyenko-érában is, ők hárman meg is haltak néhány év alatt. Egyedül Gorbacsov nem kapta meg az Álomarcú lányt, ő életben is maradt. „Ami az ideológiai vonalasságot illeti, én úgy érzékeltem, hogy Csehszlovákia hasonlít a legjobban az NDK-ra” – vélekedik Presser. Dokumentumok, híradások, újságcikkek egy hathetes szovjetunióbeli hangversenykörútról. A Kék asszony szövege oroszul. Úgy is jól hangzik.

Yamaha fesztivál, Tokió, 1970. Tom Jones a Delilah-t énekli, az Omega a Gyöngyhajú lányt. Különdíj, interjúk, ajándékok, majd a viszontagságos hazaút. Emberarcú fasizmus a moszkvai repülőtéren, hirtelen kilakoltatás a Nacional Szállóban. Lenin egykori dolgozószobájából fel a lepusztult tetőtérbe, egy szobába hárman, erős felismeréssel. „A hanyatló imperializmus, a rothadó kapitalizmus, a bűnös nyugat állampolgárai valahogy felsőbbrendűek, mint mi, az internacionalista szövetségesek.” Ma már meg sem lepődünk ezen. Volt, ami volt.

És most ugrok egy nagyot, több mint háromszáz oldalt. Sikereken, földrészeken, elismeréseken, szilvás gombócokon, ma is érvényes, tehát értékes dalokon át a Magyar Dal Napja kapcsán egy magvas megállapításig. „Sajnos nem sikerült beemelni a köztudatba a dalhagyomány értékét, lehet, hogy ez a kincsestár szép lassan megy az enyészetbe.” Mert erről is szól ez a könyv. Meg arról is, hogy Zenei Hősünk, ez az istenáldotta tehetség jól kijön a Magasságossal. „Szeretem, ahogy kell – hangzik a vallomás –, velem sokszor nagyon rendes, persze keménykedik is, nem keveset. Nem tudom, mi lesz a vége, de akárhány fülest lekevert (tudom, meg kell érteni, ő még a régi iskola szerint működik), úgy lökdösött végig az időn, hogy az elég érdekes lett idáig.”

De még nincs vége, szerencsére. Jön a folytatás. Zenében is, könyvben is. Már készül a második rész. Hagyjunk neki szabad helyet ott legbelül! Ki fogja tölteni.