Ebben állást foglalni nemcsak nehéz, hanem másvalaki végzetes tettéről laikusként netán kizárólagos véleményt formálni, jogosulatlan is. Viszont egy-egy konkrét esetben több nézőpontból vizsgálni azt a kérdést, vajon az adott öngyilkosság a realitások előli menekülés vagy a megoldás volt-e, az mindenki számára indokolt dilemma lehet. Jelesül a december elején vizsgálati fogságba került korábbi országos rendőrfőkapitány, Milan Lučanský három héttel később elkövetett tragikus elhatározásának esetében is. És mert az ilyen rendhagyó ügyben a riporter számára szintén írott szabály a tapintat meg a tárgyilagosság, Bordás Sándor pszichológussal, tanszékvezető egyetemi docenssel beszélgetve a történteknek csupán lélektani és szakértői aspektusaira összpontosítottunk.

Tanár úr, ön a szakmai pályája során, elméleti és klinikai szinten is, huzamosabb ideig öngyilkosságkutatással foglalkozott. Miért óvott már elöljáróban attól, hogy olyasvalakiről, aki eldobja magától az életet, bárki felületesen úgy vélekedjen, az illető fölöslegesen végzett magával?!

Mert ez valóban nagyon nehéz kérdés. A vélemények ezen a téren erősen megoszlanak, olykor akár homlokegyenesen szemben is állnak egymással. Egyesek szerint az öngyilkosság pusztán egy gyáva tett; mások viszont úgy tartják, rengeteg erőre van szükség ahhoz, hogy valakiben meglegyen a bátorság az elkövetéséhez. Ráadásul az önpusztításról kultúránként is eltérő vélekedést tapasztalni. Én azt vallom, hogy az öngyilkosság általában egy nagyon bajos szituációba került ember magatartása, reagálása és önnönmaga részére talán a válasza is egy meghatározott élethelyzetben. Lényegében egy, többnyire már hosszabban mutatkozó, ritkábban pedig egy-egy gyorsabban fellépő beszűkülési folyamat végkifejlete; maga az öngyilkosság vagy annak komoly kísérlete azonban drámai elhatározás.

Milan Lučanský vizsgálati fogságának bő három hete alatt több alkalommal esett át mind pszichológusi, mind pszichiátriai kivizsgáláson. Sőt úgy tudni, pár órával tettének elkövetése előtt is találkozott pszichológussal. Alapvető kérdés tehát, a börtönök sajátságos világában mennyi esélye van a pszichológusnak, a pszichiáternek arra, hogy felismerje: a fogva tartottak között kit foglalkoztat komoly öngyilkossági szándék?

Személyesen, érthetően, nem ismertem az illetőt, akiről most szó van. Viszont a pszichológus, így én is, hosszú évtizedes szakmai tapasztalatai és a hozzáférhető tárgyilagos információk alapján önmaga részére véleményt alkot. Nos, én azt hiszem, itt nem egy tucatszámba illő fogva tartott személyről, hanem olyan egyénről van szó, akinek magas az intelligenciája. Egy valóban magas képzettségű emberről, aki a feltételezett botlása dacára az azt megelőző harminc esztendei szakmai és szolgálati gyakorlata által a különböző pszichológiai vizsgálati eljárásokat is ismerhette. Hiszen a rendőröket, a követelmények szempontjából, eléggé szigorúan és szinte rendszeresen szakértők tesztelik. Különösen azt, mennyire képesek kontroll alatt tartani a saját agressziójukat. Ez azért fontos, hogy az illető a rá nehezedő frusztrációt kiváltó éles helyzetekben kifelé vetíti-e, vagy netán önmaga ellen fordítja az ilyenkor benne felgyülemlő agressziót. Természetesen ez erősen személyiségfüggő; de a rendőri életpálya során előzőleg számos lélektani vizsgálaton átesett magas intellektusú személy már-már pontosan tudhatja, hogy az ilyen ellenőrzések közben mire, miképpen kell reagálnia. Hogy akár pszichológussal szembesülve is leplezni tudja esetleges öngyilkossági intencióit.

Eszerint lehetséges, hogy a rendőrtábornok tulajdonképpen titkolni tudta a lelkében dúló érzelmeket, a tudatában fogalmazó gondolatokat?

Így van, tehát nem valószínű, hogy az őt kivizsgáló kollégák arra a következtetésre juthattak, mely szerint – akkor és ott – nála fennáll egy készülő öngyilkosság veszélye.

A rendőrtábornok határozott lelkierejű, katonás férfi hírében állt. 2018 után másfél-két éven át országos rendőr-főkapitányként jelentős szakmai sikerei voltak a ficói maffiaállam számos főalakjának felfedésével – mígnem egy súlyos megvesztegetési ügyben szintén bűnvádi eljárás indult ellene. Nála a zárkalét és a helyzete kilátástalansága duplán számíthatott meghatározó motivációs háttérnek?

Hogyne. Ha úgy fogjuk föl, hogy igazán racionális ember volt, illetőleg az évek haladtával őróla a tágabb környezetében is bizonyíthatóan ez a kép alakulhatott ki, akkor nyilvánvalóan azt szintén tudta: mit mikor miért tesz. Viszont azt is, mivel járhat, ha belekerülne egy bűnelkövetői körbe. Ám ha történetesen – ma már rábizonyíthatatlanul – így alakult is, valószínűleg volt egy kidolgozott visszavonulási stratégiája. Feltehetően ez nem alakulhatott úgy, ahogyan számíthatta és elvárta. Valakik ellene vallottak, ő pedig nagyon racionálisan látta a jelenét.

Ebben a megszégyenítő helyzetében az önkezűség mind önmagát, mind a családját védelmező reagálás lehetett?

Mindenképpen a kialakult szituáció előli menekülés. És mert a hivatásából adódóan ismerte a börtönvilágot, így sok mindent annak összefüggéseiben látott. Hogy mi történhetne, ha rábizonyítanák a vele szemben felmerült korrupciós ügyet; hogy mi várna rá odabenn. És akik bizonyos értelemben az elért státuszuk függvényében élnek, azok az egyéni agresszió befelé vetülésének is ki vannak téve. Még az öngyilkosság gondolata előtt mélyhangulatba, gyakran depresszióba sodródnak, aminek szintén megvannak a tünetei. De ha valaki nagyon racionálisan célszerű, akkor ideig-óráig képes megtévesztő magatartást mutatni. Hiszen országos rendőr-főkapitányként került vizsgálati fogságba! Ezek nehéz kérdések, és végzetes elhatározásával az egész üggyel járó megaláztatásoktól, a megrázkódtatásoktól ily mód mindenképpen megvédte a családját.

Egy másik szemszögből nézve önmagára haragudhatott? Hogy előidézte a saját, megoldhatatlannak mutatkozó életproblémáját. Sorsa az önkritika legtragikusabb formájába fordult?

Lélektani szemszögből vizsgálódva már maga a folyamat, majd az előállt helyzet kilátástalansága is fokozhatta benne az önmaga ellen irányuló haragot. Ilyen esetekben ez a kínzó érzés öngyűlöletté növekedhet, hogy az illető nem volt megfelelőképpen előrelátó és körültekintő. Ráadásul ha valakinek a saját súlyos hibájából esik/eshetett folt a becsületén, az csak segítheti az öngyilkosság gondolatának erősbödését.

Elhatározása lelki és gondolati elfogadásában a játszmavesztés tudata is közrejátszhatott?

Bizonyosan. Nyilván a részleteket jól elkülönítve előre tudta, mi fog történni. Közben a családját sem kívánta kitenni az ő szorult helyzetéből adódó kellemetlenségeknek. Morálisan is, szakmailag is végiggondolhatta a tényállást, végül pedig a vizsgálati fogságban hozott egy roppant kemény döntést. Tulajdonképpen már amikor kiderült, hogy azok vallottak ellene, akikben korábban megbízott, és az első hivatalos fölszólításra hazajött Horvátországból, a pszichéjében felvillanhatott a rádöbbenés, hogy az egyik alternatíva az öngyilkosság lehet. Az országos főrendőri posztra ívelt karrier után megélni mindezt eleve hatalmas bukás, lélekben zuhanás a szakadékba.

Voltaképpen magára maradt, vagy fájón szembesült a nyakába szakadt eltussolhatatlan problémahalmazzal?

Ebben a konstellációban nincs vagy. Egyrészt a nem jól kidolgozott stratégiája miatt önmagában csalódott; másrészt a környezetében is. Azokban az emberekben, akik kiszolgáltatták őt a hatóságoknak. Ha nem annyira racionális alkat, akkor a jövőtől sem tartott volna, hanem túlteszi magát a reménytelennek mutatkozó szituáción. De mert az semmi jóval sem kecsegtetett, illetve pontosan tudhatta, kik vallhattak ellene, így józanul fölmérte a kilátásait is. Az elől pedig mindenáron menekült, azt nem akarta megvárni.

Eszerint aligha határozhatott az egyik óráról a másikra beállt akut stresszben. Innen nézve a történteket, bizonyos értelemben felfogható mindez tragédiába torkollt vezeklésnek is?

Ez jó kérdés. Szerintem, lélektanilag, nem akarhatott hosszabb szenvedést hagyni magának. Talán már az vezeklés volt, hogy sejtvén a jövőjét, visszajött Horvátországból. Már ez is bizonyos vezeklési folyamatnak tekinthető.

De hát miért lesz öngyilkossá olyasvalaki, aki az ellenőrző beszélgetéseken kijelenti: „A fiúk aranyosak!”…?

Mert a börtönben valószínűleg tényleg nem bántották őt. Elvégre bizonyos tiszteletet érdemlő magas rangú sarzsi, rendőrtábornok volt, így ezért is korrektek voltak vele szemben. A börtönvilágban egyébként sem az őröktől kell igazán tartani, hanem általában a rabtársaktól.

A rendőrtábornok halálának kerekedhetnek a közeljövőben társadalom-lélektani kihatásai is?

A társadalom feltehetően megosztottá válik. Szlovákia zömmel katolikus ország, és ez a vallás erősen ellenzi az öngyilkosságot. Ezért a valláserkölcsű és az erősebb morális világban élő emberek egyéni belátásuk szerint kezelik az egész ügyet, viszont egy réteg azt hirdeti: lám, a politikai játszmák idáig fajulhatnak, és létrejöhet a mártírképzés.

A december elején indult történetnek volt egy mozzanata, hogy amikor az első kihallgatások egyikén Milan Lučanský azt akarta, szembesítsék őt a feladóival, a vizsgálótiszt ezt elutasította.

Talán farkasszemet akart nézni azokkal a személyekkel, akikkel korábban s hosszan más volt a tapasztalata. Nekem úgy tűnik, ez akár tetemrehívás lett/lehetett volna. Nem csodálom, hogy erre nem kapott lehetőséget.

A lelke mélyén nem remélhette, hogy esetleg tisztázhatná magát? Hogy valahogy kimászhat a csávából, és az ellene folyó eljárás elegyengethető lehet?

Ezt, gondolom, végül is kizárta. Legalábbis a történtek erre utalnak.