A Smer elnöke ugyanis „aktuális politikai kérdésekről szóló sajtótájékoztatónak” csúfolt stand up comedy délutánt tartott a minap, miután visszatért a Dominikai Köztársaságból, a karanténidőszak kellős közepére szervezett kirándulásáról. Mindenki tudta, hogy a Matovičkormány menetrendszerű szidása csupán kötelező kör, egyfajta kedves kis rituálé, semmi más. A lényeg az volt, amire az egész sajtótájékoztatón készült, miután meglátta Monika Tódovát, a Denník N újságíróját a második sorban: az arrogáns konfrontáció, az erődemonstráció. Hogy megmutassa, még mindig vannak érinthetetlenek ebben az országban, és ő közéjük tartozik, mert bármit megtehet.

A Szlovákiát mérgező korrupciós mechanizmusok ellen tűzzel-vassal küzdő Monika Tódováról ugyanis nem sokkal a sajtótájékoztató előtt derült ki, hogy megfigyelték, méghozzá nem is túlságosan titokban.

Robert Fico diadalittasan küldött a Denník N-nek egy kommentárt, melyben csicsergő verebekre hivatkozva azt állítja, az újságíró PCRteszten volt Pamela Záleskával, a Speciális Büntetőbíróság bírójával, aki egyébként teketóriázás nélkül vágja rá a zárka ajtaját olyanokra, akiknek keze bizonyíthatóan zsíros a kenőpénztől. Monika Tódováról emellett az is kiderült, hogy két autó órákon át álldogált a ház előtt, ahol a szabadságát töltötte, és a benne ülők még csak nem is igazán igyekeztek rejtegetni, hogy nem a bárányfelhőket nézegetik álmodozón.

Fico tehát úgy állt ki a sajtótájékoztatóra, hogy bizonyítsa Tódovának és az olvasóinak, illetve saját politikai ellenfeleinek, hogy bármit megtehet, hogy érinthetetlen. Hogy bármikor meghekkel egy nem normálisan működő jogállamot. Hogy a sáros csizma nem került le az asztalról, mert ő ezt nem engedte meg, és bármikor villant valamit, ha akar.

Tódovát lehet szeretni, vagy nem szeretni – sokakat irritál a „szent őrült” attitűd, vagy az, ha valaki annyira meg van győződve az igazáról, hogy árkon-bokron át megy utána, és nem köt kompromisszumot. Tódovának felróható, hogy újságíróként sem tartja a távolságot olyanoktól, akikkel azért munkája természeténél fogva tartani kellene, és ezért sokan megvádolhatják tendenciózussággal, aktivista politikai újságírással. Meg is vádolják, sorozatosan. De Monika Tódová cikkeivel és tényeivel érdekes módon nagyon kevesen tudnak vitatkozni, esetleg kevesen tudják cáfolni azokat. És a sajtótájékoztatón kiderült, hogy Fico sem tud érdemben válaszolni a kérdéseire: azt ismételgette csupán, hogy ő nem tud az újságírók felvetéseiről semmit, amit tud, ahhoz senkinek semmi köze, egyébként is, ha valamivel vádolják, akkor el lehet menni a Főügyészségre panaszkodni. És itt meg is akadt az erődemonstráció: Fico tudta, milyen kérdésekre készülhet, tudta, ki kell állnia a vihart, de elbukott. Aki látta a sajtótájékoztatót, az láthatta azt is, hogyan zavarodik össze és esik ki a szerepéből a volt kormányfő, hogyan keveredik önellentmondásba, hogyan váltja fel a magabiztos arroganciát a rá jellemző düh és agresszió, ami általában akkor jelentkezik nála, mikor kizökken.

Egy normális országban a sajtó szabadon működik, és az újságírókat a leleplezéseik miatt nem éri támadás.

Nálunk nem is olyan régen már figyeltek meg újságírókat, és az végül egy kollégánk és kedvesének brutális meggyilkolását eredményezte – pedig a „nyomozati anyagban” úgy hivatkoztak Ján Kuciakra, mint egy aszkétaéletet élő, kikezdhetetlen emberre. Fico pontosan tudja, mindez milyen dühöt vált ki, és mennyire szimbolikus – de arroganciájában alábecsüli, vagy nem tehet mást, és előremenekül. De akár az előbbi, akár az utóbbi igaz, egy biztos: ha az igazságnak utol kell érnie őt, előbb vagy utóbb utol is éri.