A szerző azoknak az íróknak a nemzedékéhez tartozik, akik az 1960-as években fontos könyveket írtak, a korabeli kritika fel is figyelt rájuk, sőt megindult a kanonizációjuk is, hiszen egyesek bekerültek az irodalomtörténeti összefoglalásokba és tankönyvekbe, mint Fejes Endre (Rozsdatemető), Sánta Ferenc (Húsz óra), Sarkadi Imre (A gyáva), Lengyel József (Igéző) – hogy csak a legismertebbeket említsük. Műveikben már nem elégedtek meg a naiv valóságtükröző realizmussal (amely persze sosem „tükrözhette” a valóságot, már csak azért sem, mert mindannyiuknak meg kellett kötniük a maguk kompromisszumát a Kádár-rendszer ideológiájával), hanem próbálták vagy a modern lélekábrázolás, vagy az egzisztencializmus, vagy a filmszerű időtechnika lehetőségeivel modernizálni a regényt.

A magyar irodalom és irodalomtudomány későbbi fejleményei azonban szinte az egész 1960-as éveket zárójelbe tették és elsüllyesztették. Az 1970-es években jelentkező irodalmi generáció, Mészöly Miklós, Nádas Péter, Esterházy Péter művei olyan mértékben forgatták fel mindazt, amit addig a regényről tudni lehetett, annyira radikálisan újszerűek voltak, hogy az előző generáció óvatos kísérletei egy csapásra elavulttá váltak. Valami hasonló történt, mint a Nyugat folyóiratnak és íróinak színre lépésével a 20. század első felében – „kisöpörte” a magyar irodalom jelentős részét az irodalomtörténetből.

Cseres Tibor Hideg napok című regénye azonban, úgy érzem, a mai napig alapmű, de nem amiatt, hogy egészen újszerű történetépítést alkalmazott. Nem azért tehát, mert négy monológból áll, négy, közös zárkába zárt, vizsgálati fogságban lévő magyar katona monológjából, s ez lehetőséget teremt arra, hogy a regényidőnek fura, „csúszkáló” jelleget adjon (a négy történet ugyanis bizonyos szakaszokban teljesen különbözik egymástól, más szakaszokban viszont érintkezik, fedi egymást, de ebben az esetben más nézőpontból, más aspektusból látjuk a történetet). Szóval nem emiatt.

Hanem a témája okán. Cseres ugyanis azt a történelmi eseményt dolgozta fel, amelyre 1942. január 20–23. között került sor. Ezalatt a négy nap alatt szerb partizánakciókra hivatkozva az akkor Magyarországhoz csatolt Újvidéken – Novi Sadon több mint háromezer, főként szerb és zsidó polgárt, köztük 792 nőt és 147 gyermeket gyilkoltak le a magyar katonák. A holttesteket a befagyott Duna vizébe gránátokkal robbantott lyukakba tömték.

E borzalmas esemény megírásával Cseres térségünk azon – ritkaságszámba menő – írói, alkotói közé került, akik számára a nemzeti önkritika kérdése erkölcsi kérdés, a nemzeti önismeret pedig elválaszthatatlan a – még oly fájó – igazság keresésétől. Hogy mennyire istenkísértő és nem veszélytelen az ilyen vállalkozás, az abból is tudható, hogy a kelet-közép-európai térségben nem túl gyakoriak az efféle vállalkozások. A térség országainak közösségi emlékezéskultúrája leginkább két paradigma mentén artikulálódik: az elhallgatás és az áldozatnarratíva variációinak mentén. Ezt a két felfogást vissza-visszatérően a legmagasabb szintű állami politika is generálja, a hivatalos állami ideológiák részévé vált.

Ahogyan az újvidéki vérengzés nem vált a magyar történeti tudat részévé, éppúgy nem ismeretes széleskörűen a magyar közigazgatás és társadalom szerepvállalása sem a holokausztban. Mint Fodor Péter írja, „a holokauszt magyar áldozatainak többségét már hónapokkal a nyilasok hatalomra jutása előtt, vagyis még 1944 májusa és júliusa között deportálták. Az 1944. tavaszi-nyári deportálásokat egy kb. 80 fős német csoport irányította, annak előkészítésében és végrehajtásában összesen 200 000 magyar hivatalnok, csendőr és rendőr vett részt, és több százezren húztak belőle anyagi hasznot.” Fodor Ungváry Krisztiánt is idézi ennek kapcsán: „Eichmann az eredeti tervek szerint napi egy transzporttal és 3000 zsidóval számolt, ámde a magyar Belügyminisztérium […] követelésére a számot jelentősen felemelték. […] A magyar oldalról kierőszakolt túlteljesítésnek fatális következményei lettek, mivel ha az eredeti tervekhez ragaszkodnak, akkor 1944. július 9-ig, a deportálások leállításáig »csak« kb. 170 ezer főt deportálhattak volna, szemben a ténylegesen elhurcolt 437 ezerrel – tehát 267 ezer ember megmenekülhetett volna a szelekciótól, amely mintegy 70-80%-uk számára azonnal Auschwitz gázkamráit jelentette.”

Cseres Tibor könyve éppen a nemzeti önkritika és az igazságkereső múltfeldolgozás révén vált előzményévé napjaink olyan kelet-közép-európai regényeinek, mint amilyen például a cseh irodalomban Josef Urban Habermannův mlýn – Habermann malma (2001) és 7 dní hríchů – A bűn 7 napja (2012) regényei, vagy a szlovák irodalomban Daniela Kapitáňová álnéven, Samko Tále néven írt Kniha o cintoríne – Könyv a temetőről (2000) című regénye. Míg a cseh regények a II. világháború utáni ártatlan szudétanémet civilek sorsával foglalkoznak, akiket a háború utáni bosszú jegyében kínoztak vagy öltek meg (a 7 dní hríchůból készült film egyik főszereplője Kerekes Vica), addig Kapitáňová regénye a dél-szlovákiai (komáromi) szlovák nacionializmust és sovinizmust bírálja. A kortárs magyar irodalomból leginkább Zoltán Gábor Orgia (2016) és Závada Pál Egy piaci nap (2019) című regényét említhetjük, a cseresi út folytatójaként.

A Hideg napok már a maga korában is bombaként robbant, hatásához nem csekély mértékben járult hozzá a belőle 1966-ban készült film, parádés szereposztással (Büky őrnagy – Latinovits Zoltán, Tarpataki főhajónagy – Darvas Iván, Pozdor zászlós – Szilágyi Tibor, Szabó tizedes – Szirtes Ádám, Bükyné, Rózsa – Bara Margit, Pénztárosnő – Horváth Teri, Betti – Psota Irén, Milena – Szemes Mari, Edit – Vass Éva, Dorner tizedes – Avar István, Grassy ezredes – Major Tamás). A Kovács András által rendezett fekete-fehér alkotás a Karlovy Vary-i filmfesztivál fődíját is elnyerte.

A könyv utóéletéhez azt is szükséges megjegyezni, hogy Cseres hiába várta, hogy a szerbek által az újvidéki vérengzésre adott bosszúból elkövetett bűntettek megírását majd egy szerb író vállalja magára. A 40 000 szerbiai magyar 1944–45-ös lemészárlását, a borzalmas kivégzési módszereket, amelyeket Tito jugoszláv partizánjai alkalmaztak, a Hideg napok folytatása, a Vérbosszú Bácskában (1991) írja le.