Ha az 1919 elején a formálódó Csehszlovákia részévé lett Duna-parti városra és az 1921-ben csehszlovák legionáriusok által szétvert Mária Terézia-szoborcsoportra gondolunk, akár Pozsonyról is íródhattak volna a fenti sorok, de Temesvárral kapcsolatosak.

Az 1897-ben I. Ferenc József osztrák császár és magyar király jelenlétében leleplezett, a helyi magyarok körében is közkedvelt pozsonyi alkotás annak állított emléket, hogy a magyar rendek 1741-ben a korabeli magyar fővárosban támogatásukról biztosították az uralkodónőt a poroszok elleni örökösödési háborúban. A temesvári városháza előtt 1853-ra állították fel azt az osztrák katonai emlékművet, amelynek alapkövét a magyar szabadságharcot négy évvel korábban elfojtó, a közeli Aradon megtorlást elrendelő és magyar királlyá csak később, az 1867-es kiegyezéskor megválasztott I. Ferenc József tette le 1852-ben. E központi nőalakja alapján Mária Terézia-szobornak is nevezhető alkotást az ottani magyarok kezdettől sérelmezték, Szégyenszoborként emlegették. Idővel elérték, hogy a hatóságok eltávolítsák az emlékműről a Temesvárért küzdő magyar honvédekként értelmezhető szörnyalakokat. Az Osztrák–Magyar Monarchia széthullásakor, 1918 őszén tüntetők a központi szoboralak nyakába például „Ausztria halott!” feliratú táblát akasztottak, majd letörték a fejrészt. Később, 1935 és 1936 fordulóján az emlékművet a román polgármester utasítására – a helyi németek tiltakozásától kísérve – egy köztemetőbe helyezték át.

A bevezető idézetet Vallasek Júlia irodalomtörténésznek és -kritikusnak, műfordítónak a kolozsvári Korunk irodalmi, kulturális és tudományos folyóirat 2020. decemberi Temesvár/Bánát tematikus számában megjelent, Város a köd terében című tanulmányából ragadtam ki. A citátummal folytatott bizarr játékot pedig csakis azért engedtem meg magamnak, hogy illusztrálhassam, mennyire fontos a kontextus. Összetett identitások értelmezéséhez a lehető legkövetkezetesebben fenn kell tartani az összefüggésrendszert.
A Korunk kellően körültekintő (szöveg)környezetet teremt. Említett száma a Duna–Tisza–Maros köz egyik meghatározó központjával, Temesvárral, a bánsági régióval és – más példákkal, általánosabban is – a határ- és peremhelyzet, a változó városokon belüli identitás szépirodalmi-kulturális leképezésével, megközelítésmódjaival foglalkozik. A ma mintegy 320 ezer lakosú Temesvár Románia gazdaságilag és kulturálisan egyik legfejlettebb, felekezeti szempontból is tarka városa, ahol a 2011-es népszámlálás alapján a román többség (81,4%) mellett viszonylag népes, 15 ezer főt meghaladó magyar közösség (4,9%) él, és számottevő még a szerb (1,5%) meg a német (1,3%) kisebbség. A 19–20. század fordulóján az akkor 60 ezer lelkes Temesvár fele németnek, egyharmada pedig magyarnak vallotta magát.

A bevezető történelmi tanulmányok a régió múltjáról adnak alapvető tájékoztatást ahhoz, hogy könnyebben értelmezhessük a temesvári/bánáti és erdélyi életérzés irodalmi és művészeti lenyomataival kapcsolatos további írásokat.

Petrovics István A Duna–Tisza–Maros köz és Temesvár a középkorban című tanulmánya segítségével csak néhány meghatározó múltmozzanatra térek ki. A tartományurak szorongatta I. Károly király 1315-ben Temesvárott alakította ki rezidenciáját, de azt – az oligarchákkal leszámolva – nyolc évvel később Visegrádra tette át. Az aktív balkáni politikát folytató I. (Nagy) Lajos idején a város stratégiai ponttá vált. Az 1396-os nikápolyi csatavesztés után „a Duna–Tisza–Maros közben állandósultak a pusztító oszmán betörések, aminek következtében megszűnt a normális polgári élet lehetősége a régióban”. Az Alsó Részek főkapitánysága ugyan a Mohács előtti fél évszázadban óvta a töröktől a Magyar Királyság déli részét, „a honvédelem szempontjából kétségtelen előnyös hatalmi koncentráció azonban tovább korlátozta Temesvár városának autonómiáját”. A város gazdasága így is csak fokozatosan hanyatlott, amit a temesváriak 14. század végén meginduló és a város török kézre kerüléséig tartó egyetemjárása is bizonyít. „A mintegy 4000 lakosú városból másfél évszázad alatt 61 személy kelt útra és tanult külföldi országok egyetemén, amivel Temesvár előkelő helyet foglal el az országon belül is” – hangsúlyozza a kutató.

Csortán Ferenc történész A temesvári vilajet (1552–1716) című tanulmányában összefoglalja a temesvári/bánáti identitás múltból fakadó specifikumait: „A történelmi események hozták azt a sajátos tényt, hogy megannyi más területhez hasonlóan, illetve azoktól eltérően a Bánságban aránylag nagyon kevés írott dokumentum és építészeti emlék maradt a régebbi időkből, a lakosság többször teljesen kicserélődött, megannyi cezúra választott el kulturálisan és demográfiailag különböző korszakokat – és ez meghatározta a ma ott élők, a »bánságiak« lelki arcát. Az egyik legdrámaibb cezúra 1552-höz, illetve az azt megelőző néhány évhez köthető, amikor a Duna-medence alsó régiói török fennhatóság alá kerültek. A következő 1716-hoz, az oszmán hódoltság 164 éves történetének a végéhez – amikor a vidéket csatolták a Habsburg Birodalomhoz. Aztán ugyancsak nagy hatású váltás az első világháború utáni európai újrarendezés: a Bánság kikerült addigi fennhatósága alól, kisebb-nagyobb darabjai három országhoz kerültek, az addigi hivatalos nyelv(ek)et mások váltották fel.”

Vallasek tanulmánya Méliusz József 1938 és 1940 közt írt, de változtatásokkal csak 1969-ben kiadott, Város a ködben című regényének térábrázolása kapcsán azt vizsgálja, „hogyan jelenik meg az első világháborút követő geopolitikai változások emlékezete egy multietnikus bánsági város, Temesvár terében”. Méliusz könyve a „polgárság válsághelyzetének” és a kisebbségivé válásnak a története, alapvetően „szenzorális városkép” egy gyermek-narrátor perspektívájából, de egy felnőtt narrátor ellenpontozásaival, és így – a regényírót idézve – „a jelentől is függő emlékezés oly esetleges”. Az elemzés rámutat: miközben Temesváron „a központ arca változik annak függvényében, hogy a Tanácsköztársaság, a francia-szenegáli csapatok, a szerbek vagy a románok uralják a várost, a külvárosi tér változatlan marad”. (Méliusz: „A bevonulók még ki sem pihenték magukat, máris megváltozott a város jellege. […] a főbb utcákat, a tereket átkeresztelték, a hivatalokat átalakították más, lazább szerkezetté. Más külszínt adtak a városnak, a kávéházaknak más hangulatot, megváltoztatták a kereskedők szellemét, szokásait és modorát, más, gyorsabb, nyugtalanabb tempója lett az utcáknak, átformálták az életet. […] A külvárosokban, a munkásnegyedekben nem változott semmi.”)

András Orsolya műfordító, irodalomkritikus a 2009 óta Nobel-díjas Herta Müller „Bánság-térképét” vázolja. Müller műveiben vissza-visszatérő toposz az általa megnevezetlen Nitzkydorf bánsági sváb falu (ahol 1953-tól 14 éves koráig élt) és Temesvár (ahol egy ideig dolgozott). Van, hogy a sváb közösség zártságát nem hagyományőrzésként, hanem „a nevetségesség fényében” láttatja, amivel botrányt kelt, de a Belül sziget, kívül határ című esszéjében a bánáti svábok második világháború utáni megpróbáltatásait is elénk tárja. Ebben az írásban András Orsolya szerint „a traumák súlya a térszerkezet töredezettségében, heterotopikus voltában is érzékelhető”. „Az apa a torkában tartja a temetőket, ott lent, az inggallér és az áll között, ahol az ádámcsutka van. Hegyes az ádámcsutka, elreteszeli az utat. Így a temetők sem tudják soha elhagyni a száját” – írja Müller Szívjószág című regényében. Az író temesvári helyszínein a táj átpolitizált, a hatalomnak kitett, és a Nobel-díj indoklása is utal arra, hogy az alkotó „az otthontalanság tájait rajzolja meg”.

A városi identitást járja körül tanulmányában Radnai Dániel Szabolcs kritikus, aki Balla Zsófia Kolozsvár, Egyed Emese Száz sor magány, Szabó T. Anna Szent Mihály temploma előtt, hétévesen, valamint André Ferenc otthonra találás és a pécsi Mohácsi Balázs hungária út, hazafelé című versét vizsgálja. Ezek a művek a város (az első négy szerzőnél Kolozsvár, Mohácsinál Pécs) „színrevitelén keresztül tematizálják az egyén anyanyelvéhez és saját környezetének földrajzi teréhez való viszonyát, valamint az e viszonyban benne rejlő felelősség tapasztalatát”.

Itt csak Balla Zsófia említett verséből idézünk néhány sort: „Kivágott fák helye – az a miénk. / S százados házak, folt kísértetek: / Kuncz, Dsida, Kós, Karácsony, Járosi, / Janovics, Szabédi, Haynal, s ki még! / Hová lettek? Kivé? / Az új világot új, térképező nevek, / nyomvonalak szabják, à la Cluj, / másfajta szó csattog a szélben, / meghitten másfajta beszéd pörög – / s új nagyapák sírja Monostoron / otthonosan visel betont és művirágot.” (Kolozsmonostor Monostori negyed néven Kolozsvár legnagyobb tömbháznegyede 120 ezer lakossal.) Radnai szerint nemzedékváltásként/-törésként, más perspektívából pedig civilizáció és kultúra szembeállításaként is értelmezhető a vers(részlet), utóbbi viszonyban „az »új kolozsvári ember« csak a város használója, (el)fogyasztója – tehát a mindent leuraló, feltartóztathatatlan civilizáció tudatlan harcosa”, míg a vers beszélője a hely szellemén, kultúráján keresztül kapcsolódik a városhoz. A tanulmányíró szerint az elemzett versek arra is kiválóan rávilágítanak, hogy a város „a továbbiakban is a (késő) modern ember identitáskeresésének legfontosabb színtere marad”.

„A város föltelik / más szavakkal, és a más szó mindent benő” – idézem még a Balla-versből, hogy képzeletben így térjünk vissza a százhúsz évvel ezelőtt egyharmad-, ma egyhuszadrészt magyar nemzetiségű Temesvárra.

A 2021-re Európa Kulturális Fővárosa címet elnyert város a koronavírus-járvány miatt várhatóan 2023-ban tarthatja meg bemutatkozó rendezvénysorozatát. Magyari Sára Temesvár, a multikulturális nagyváros – mítosz és valóság között című tanulmánya azt méri fel, hogy a projekt egyik hívószavából (multikulturalizmus) kiindulva valóban többnyelvű és többkultúrájú-e a város. „A kutatás azt bizonyítja, hogy látszatában (nyelvi tájképelemek) valóban multikulturális településről van szó. Az a fajta együttélési forma, amely a több nyelv és kultúra ismeretére alapult, történetileg kimutatható ugyan, de mára a város két különböző nyelvű és két különböző kultúrájú (dominánsan román és szórványosan magyar), mert a kétnyelvűség szociolingvisztikai minimuma sem valósul meg, ugyanakkor az egymás kultúrájának (szokások, vallások, ünnepek) megmutatására szórványosan vannak példák (…).”

Snejana Ung A határmenti falu: a transznacionalizmus felé című tanulmánya két kortárs román regényt elemez (Mircea Nedelciu–Adriana Babeþi–Mircea Mihăieș: A vörös ruhás nő; Radu Pavel Gheo: Jó éjszakát, gyerekek!). Az előbbi színtere Kunszőllős (Lunga), az utóbbié Teicova – a kommunizmus idején mindkettő egyszerre volt szigorúbban ellenőrzött határvidék és kapu (határátkelőhely) a nyugatiasabb Jugoszlávia és közvetve Nyugat felé. „A kommunizmus alatt Teicova és Kunszőllős enklávékká lettek, köztes terekké. A lakosoknak engedélyezett volt az átkelés Jugoszláviába (s ezzel együtt egy jobb élet lehetőségének megpillantása), ám eközben az ország többi részéből érkező embereknek külön okiratra volt szükségük a határzónába való belépéshez. E szokatlan engedékenység bumerángeffektussal járt: hála helyett a határmenti lakosok szökési kísérletekkel válaszoltak rá. A Nyugatra vetett pillantások után a periférián élő falusiak a kivándorlásról kezdtek álmodozni (mind a kommunizmus, mind az Osztrák–Magyar Monarchia idején). Éppen ez váltja ki a határmenti falvak térbeli kapcsolatok tekintetében történő reprezentációját, rávilágítva arra, hogy a periferikus helyek mégis sokszínűbbek és a transznacionalizmusra nyitottabbak, mint az ország bármely más része.”

A teljesség igénye nélkül ismertetett Korunk-számért hálásak lehetünk. Szellemi-kulturális határátkelőhely, olvasása pedig horizonttágító „szökési kísérlet”.

Korpás Árpád
a komáromi Selye János Egyetem doktorandusza