A leginkább várt produkció: Dűne

Frank Herbert 1965-ös Dűnéje a sci-fi irodalom kultikus műve, mely egy feudális berendezkedésű űrkorszakban játszódik, az Arrakis nevű bolygó barátságtalan, gyéren lakott sivatagában.

Sokan próbálkoztak a történet megfilmesítésével, 1974-ben például Alejandro Jodorowsky. Az eredeti filmterv alapján Jodorowsky Dűnéjében olyan nevek játszottak volna, mint Salvador Dalí, Orson Welles és Mick Jagger. Érdekesség, hogy Dalí, aki a császár karakterét alakította volna, azt a feltételt szabta, hogy a szerepért többet szeretne kapni, mint a legjobban megfizetett hollywoodi színész. Az előkészületek egy bizonyos pontjával kapcsolatban tudni azt is, hogy Jodorowsky egy monumentális, 14 órás forgatókönyvvel rendelkezett. A produkció végül nem valósult meg, mivel már a forgatást megelőzően elapadt a pénz. A filmet 1984-ben David Lynch készítette el, a produkció azonban igencsak kilóg sajátos kézjegyét hordozó munkái közül, és önmagában sem lett siker. Denis Villeneuve idei Dűnéje ezért is bír filmtörténeti jelentőséggel, hiszen a kérdés az volt, vajon mit kezd majd a kultikus regényalappal, melynek filmesítésébe már annyian belebuktak. A kanadai rendező ízlésesen dolgozik a filmben azokkal a motívumokkal, melyeket Herbert könyve szolgáltat: ősi mítoszokkal, motívumrendszerekkel játszik, melyek azt sugallják, a Herbert-féle űrkorszak és saját civilizációnk között fontos átfonódások léteznek. A film vizualitásával a Közel-Kelet világát idézi, mely szintén meghatározó inspirációs forrása volt Herbert könyvének. Villeneuve Dűnéjének az első részét láthattuk idén, a folytatást már bejelentették.

A legbizarrabb alkotás: Titán

Julia Ducournau azt kérte a nézőktől a cannes-i sajtótájékoztatón, hogy műfaji címkék nélkül tekintsenek filmjére. A Titánra ugyanis már a legelső vetítés után ráragasztották a „testhorror” jelzőt. Ezzel általában olyan filmeket jelölnek, melyek a klasszikus horroral ellentétben nem is annyira a félelem érzését akarják kiváltani a nézőben, mintsem viszolygást, gyomorforgató undort. Alexiának, a film hősnőjének egy fémlapot operálnak a koponyájába egy gyerekkori autóbalesetet követően. A trauma ellenére – vagy pont amiatt – Alexia erős vonzalmat érez az autók iránt, felnőttként egy autókiállításon dolgozik táncosnőként. Az autókiállítást látogató férfiak iránta tanúsított vonzalmával azonban nem tud megbékélni, az ebből született traumák erőszakos cselekedeteket váltanak ki belőle: Alexia egy ponton szó szerint mészárlásba kezd. A film képi világa a fém, a technika és az emberi test bizarr összekapcsolódásán alapul. A neonfények megvilágításában a kocsik metálos csillogása és az orvosi műszerek hátborzongató titánja olykor szinte horrorisztikusan illeszkedik az emberi testhez. Ha jobban bele- gondolunk, az alapmotívum nem is rugaszkodik el olyan nagyon a valóságtól, hiszen a mindennapi életben is együtt lélegzünk, mozgunk, létezünk a technológiákkal, bár ennek bizarrsága fölött gyakorta elsiklunk. A Titán Cannes-ban elvitte az Arany Pálmát.

Ami leginkább tükrözi az évet: Ne nézz fel!

A Netflix év végére ütemezett, sztárokkal teli feketekomédiájának alapját egy, a Föld felé közeledő üstökös felfedezése adja, melyre a csillagász Dr. Mindy (Leonardo DiCaprio) és doktorandusza, Kate Dibiasky (Jennifer Lawrence) bukkannak rá. Mérete alapján úgy sejtik, ha az aszteroida becsapódik, eltörli az életet a Földön. A filmet értelmezhetjük sci-fiként, a közeledő aszteroida azonban más fenyegető katasztrófák metaforája is egyben: utalhat a pandémiára és a klímakatasztrófára is. Mindy és Dibiasky hiába fordulnak a Fehér Házhoz, csalódniuk kell, és a sajtó segítségét kérve sem járnak sikerrel. A világot fenyegető katasztrófa híre nem hozza lázba az embereket jobban, mint a celebpáros szakítása, a szociális hálókon pedig rövidesen két táborra szakítja a közvéleményt: azokra, akik hisznek benne, és azokra, akik nem. Mindez híven tükrözi idei évünket és a járvánnyal kapcsolatos reakciókat, és szomorúan mutat rá arra, mennyire rövidlátóak vagyunk, mikor nem vagyunk képesek érdemben cselekedni. A film mondanivalójának még drámaibb vetülete a közelgő klímakatasztrófa: hiába figyelmeztetnek a tudósok, sem a hatalom, sem a tömegek nem veszik figyelembe, mi történik bolygónkkal. Egyszerűbb szőnyeg alá söpörni a problémát, hogy kényelmes életünket folytathassuk. A sokkoló információkat bagatellizáló amerikai elnök karakterét, melyet egészen meglepően Meryl Streep alakít, minden bizonnyal Trump inspirálta. Valószínű, Streep azért is vállalta a szerepet, mert élvezte, hogy kifigurázhatja a globális felmelegedést tagadó Trumpot. Szintén érthető DiCaprio szerepvállalása, aki a filmes világ legeltökéltebb klímaaktivistája, főképp, mikor karaktere végső kétségbeesésében ordítja ki a világba, hogy márpedig mind meg fogunk halni, ha nem teszünk semmit. Míg azonban a sci-fik általában arra mutatnak rá, hogy összefogással tehetünk az emberiséget veszélyeztető katasztrófák ellen, ebben a szatírában pont az a hátborzongató, hogy – és nem lövöm le a poént, ez az elejétől fogva egyértelmű – csak nihilbe, teljes kilátástalanságba torkollhat. A film lebutított karakterekkel és narratívával igyekszik kimondani, hogy annyira hülyék vagyunk, hogy még a teljes kipusztulás árnyékában sem vagyunk képesek cselekedni. Ennél többet azonban nem tud megfogalmazni.

Tényleg nem akarunk mást, mint tétlenül nézni és röhögni azon, ami a bolygónkkal és életünkkel a bolygón történik? Ennél tettre készebb 2022-t kívánok mindenkinek.