A lottónak vége, de az esélytelenség érzése marad. A 2021-es sorsolás kerekébe az oltottak neve került, és a szerencsések nagy összeget nyertek közös pénzünkből. Szlovákia sorskerekében 2022-ben is együtt forog mindannyiunk élete – oltottaké, oltatlanoké és átesetteké. Az állam egyre nehézkesebb tákolmányából még látjuk az ötletelő celebpolitikusok kinti húzásait, ahogyan rossz ütemezéssel próbálnak belenyúlni a folyamatokba, de már csak elmosódó részleteket csípünk el, mint riadt gyerek a vidámparki szellemvasúton. Az üvegfalon kívülről leginkább Robert F., Peter P. és Richard S. vicsorít ránk, akár hétpróbás pribék kölykök a gyorsan felejtő akváriumi aranyhalakra. Hátuk mögül Igor M. és Boris K. is igyekszik az üvegfalhoz furakodni. Mind úgy vezetnék az állam címszó alatt futó műsort, hogy közben elnyerik közös pénzünket. S lehet, már nem is szelvények vagyunk, hanem utalványok, kedvezmények vagy kivételek – a három közelgő választás „megvásárolt” szavazólapjai.

Aggasztó, hogy egyre inkább csak felénk kommunikálnak, és nem velünk. S még szomorúbb, hogy maszkmagányunkba menekülve mi, az egy kerékbe kevert sokféle civil is ritkábban váltunk szót, vagy – a konfliktust kerülendő – gyakrabban váltunk témát. Nemcsak ismeretlenekkel, hanem ismerősökkel és barátokkal is. Kurtán-furcsán zárunk beszélgetéseket, vagy szólás helyett hallgatunk. Pörgünk a darálóban kibeszéletlen érveinkkel és kételyeinkkel, és közben monológgá savanyodik bennünk egy-egy érlelődő, de megrekedt párbeszéd. Nem dialógus, ha elbeszélünk egymás mellett. Mintha szlovákiai magyar viszonylatban is ennek lennénk tanúi. Nézetkülönbségnek szépített belvillongás, orr alatt dünnyögés meg fitymálás, elvinek hitt vagy hazudott makacs, gátló álláspont, amely figyelmen kívül hagy minden közös nevezőt – nemegyszer a másik magyar mivoltát is megkérdőjelezve. Mindez nem feltétlenül az újdondász összeborulás legfelsőbb szintjén, hanem az éppoly fontos alsóbb színtereken, ahol évekkel ezelőtt összeugrasztott emberek súrlódnak. Nem engedünk negyven-nyolcainkból, miközben romló helyzetünk együttműködő kommunikációt követelne. A 2021-es népszámlálás hamarosan ismertté váló nemzetiségi adataitól függetlenül másképpen kell megszólítanunk egymást, mert az utóbbi két év is erősen megtépázta a szlovákiai magyarságot. Nem kinyilatkoztatni kell, hanem kifelé is egyeztetni. Nem kész listákat elénk tolni, hanem mielőbb bemutatni a 2022-es választás jelöltjeit. Nemcsak arról beszélni, hogy regionálisan mennyire erős a képviselet, hanem arról is, hogy pontosan mit akarunk belőle kihozni, s mi lesz, ha gyengül. Nemcsak az ötszázalékos küszöbugrást szajkózni a parlamenti választás kapcsán, hanem alázattal meghallgatni mindenkit. Nem máris kormánytényezővé gondolni magunkat, hanem a súlytalanabb ellenzéki politizálás lehetőségét is latolgatni. Mint ahogyan azt is, hogy mi lesz intézményhálózatunk stratégiája akkor, ha 2024-ben (vagy előbb) szintén a küszöb alatt maradunk. Szükséges egy vészforgatókönyv arra az esetre, ha a mostaninál vadabb kormánykoalíció alakul, és a 90-es évek mečiari világához hasonló korszak köszönt be, méghozzá sok magyar szavazó segédletével. Készülnünk kellene, miközben egy kedvezőbb helyzetre szabott programot sem látunk. Talán van vagy formálódik ilyen, de nem látjuk, nem közbeszéd tárgya. Márpedig ez tovább növeli szavazólapos esélytelenségünk érzését.

Itt a szilveszter. Akkor is bontsunk pezsgőt, ha éppenséggel nincs miért! Gondoljuk végig, kikkel kerüljük, halogatjuk a beszélgetést, és kiket fogunk türelemmel meghallgatni akkor is, ha sejtjük: csak mondják a magukét. Hátha empatikus párbeszédnek adunk esélyt azzal, hogy szóba elegyedünk velük. Hátha mi, az elmúlt hónapok fura buborékai is úgy kapcsolódhatunk egymáshoz, mint a pezsgő gyöngyei a finom ital felszínén. Jobb, mint a szerencsekeréken belüli szelvénymagány.

Boldogabb új évet!