A Szlovák Földalap több pert indított a D4-es autópálya építése által értékessé vált földterületek tulajdonosai ellen. Az alap érvelése szerint az érintett telkeket 1945 és 1948 között már elkobozták, így az állam tulajdonába tartoznak. Jogi szempontból hol tart a modern kori földelkobzások ügye?

A D4-es autópálya alatti telkekkel kapcsolatos perek során azt vizsgálták, hogy az egyéni vagyonelkobzás érvényes-e. A Bosits-ügyben szintén ez volt a per tárgya, a két elsőfokú bíróság szerint nem történt érvényes vagyonelkobzás 1946-ban, mert Bosits nagyapjának nem kézbesítették a konfiskációs végzést. A Legfelsőbb Bíróság ellentétesen döntött, de nem vonta kétségbe, hogy az egyéni elkobzásnak meg kellett történnie, csak azt mondta: tegyünk úgy, mintha megtörtént volna. Egy 2021-es szlovák legfelsőbb bírósági döntés azt az álláspontot fogadta el, hogy egyénileg nem kell vizsgálni az eseteket, mert a dekrétum következtében automatikusan megtörtént a jogfosztás minden magyar és német esetében. Ezt egy olyan ügyben mondták ki, ahol a személy, akitől elkobozták, már nem is élt, mert 1944-ben meghalt. A vagyonát a norvég menyére hagyta, így azt egyiküktől sem lehetett volna elkobozni. Ez az ítélet azért veszélyes, mert azt jelenti – mostantól kezdve az egyéni eljárás nem számít, a törvényből kifolyólag szerintük minden el volt kobozva. Annak idején különböző okokból nem történt meg a tényleges vagyon-elkobzás: a hatóságnak nem volt rá ideje, nem találta meg az érintett embereket. A D4-es autópálya alatti területek is ebbe a kategóriába tartoznak – most próbálják befejezni a Beneš-dekrétumok által érintett eseteket, ami az én jogértelmezésem szerint mostani vagyonelkobzásnak számít. Olyan, mintha a régi zsidótörvényekre hivatkozva elvennék a most élő zsidó származású emberek megörökölt ingatlanjait arra hivatkozva, hogy akkor csak adminisztratív hiba történt. A Legfelsőbb Bíróság új álláspontja alapján a jogi megítélés is megváltozik: a vagyon-elkobzás már akkor megtörtént, azóta csak egy „adminisztratív hiba” van a rendszerben, amit most korrigálnak. Szemmel láthatóan el akarják kerülni, hogy ha nemzetközi színtérre kerül az ügy, úgy tűnjön, hogy most ért jogsérelem embereket, s ezáltal a jelenlegi emberjogi szabályok vonatkoznak rá. Elébe mennek egy jövőbeni strasbourgi döntésnek, de szerintem ezt nem tudják megvédeni. Az biztos, hogy motivált ebben a szlovák politika.

Mi az oka ennek? Nem akarnak fizetni, vagy elvi kérdésnek tekintik?

Mindkettő. Különböző szereplőkről beszélünk, de például kormányszinten nem is tudatosítják, hogy ilyen eljárások egyáltalán vannak. Két szereplő van, akik járatosak ebben: a Szlovák Földalap és az Állami Erdőgazdaság. Nekik ez sok pénzt jelent, és nem mindegy, hogy egy épülő autópálya alatti területeket ki kell-e fizetni, vagy csak egyszerűen elvehetik. Társadalmi szinten van ideológiai háttere is a dolognak: nem kerülhet a szlovák állam abba a helyzetbe, hogy a Beneš-dekrétumok miatt kelljen magyarázkodnia. Sem a múltbeli, sem a jelenlegi ügyek kapcsán. Az, hogy most ilyen ügyek vannak Strasbourgban, súlyos gondot jelent Szlovákia számára. Állami szinten nem feltétlenül érdek, hogy a földalap megspóroljon pár millió eurót, az viszont óriási érdek, hogy ne vonják felelősségre Szlovákiát emiatt. Ezt kevesen látják át, de például Ivan Korčok külügyminiszter elég tájékozott az ügyben. Annak idején ő képviselte Szlovákiát az EU előtt, s amikor a dekrétumokkal kapcsolatos ügyek futottak, ő védte Szlovákiát az Európai Parlament Petíciós Bizottsága előtt. A szlovák társadalom viszont homályban van tartva ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Érdekes feltáró munka lesz megérteni, miért gondolják, hogy ha az 1948 előtti dolgokat elkezdjük vizsgálni, akkor az egész alkotmányos berendezkedés sérül. Ami akkoriban a dekrétumok kérdésének ideológiai alapja volt, az máig az alkotmányos berendezkedés alapját képezi. Azt állítják, az állam erre épül, s attól tartanak, a kérdés megnyitásával kicsúszik a szőnyeg a szlovák állam alól. Szerintem ez egy eltúlzott félelem, de így érzik. Én úgy gondolom, a szlovák állam túlélné a szembenézést a múlttal.

Akkor az volt a dekrétumok alapja, hogy van egy államalkotó nemzet, a szlovák, és mindenki más – köztük a legnagyobb kisebbség, a magyar – csak másodrendű állampolgár. Ez ma is él?

Igen, és félnek, hogy elindul egy lavina, ami maga alá temet mindent. Tartanak attól, hogy megkérdőjelezzük azt az alapvető igazságot, ami a dekrétumok idejében döntetett el, hogy az állam egy kivételezett többségi nemzetre, és megtűrt, illetve kevésbé megtűrt kisebbségekre oszlik. Ez a másodrendű státusz még a kommunizmus alatt is fennmaradt, és a modern Szlovákia alkotmányának preambuluma is megkülönbözteti az államalkotó szlovákokat és a többieket. Két kategóriában vannak a nyelvek, s az egész végigvonul a jogrendszeren – a közigazgatási beosztásban, az oktatásügyben és kultúrpolitikában is megjelenik. Ehhez mindenki ragaszkodik. Ezt a nemzetállami berendezkedést alapozzák meg a Beneš-dekrétumok, emiatt nem akarnak nyilvános beszélni a kérdésről, s ezért nem akarnak szembenézni a kérdéssel. Néha teljesen komolytalan érvekkel rukkolnak elő: „mindenki követett el hibákat”, „nem akkor kezdődött a történelem”, de ezek mind csak arra szolgálnak, hogy kerüljük a témát. A dekrétumok kérdése Szlovákia uniós csatlakozásakor is felmerült, és akkor azért nem vizsgálta komolyan az Európai Unió, mert elfogadták a szlovák és cseh álláspontot: már nem élő jogszabályok, nincs hatásuk a ma emberére. De ezek a friss ügyek szembemennek ezzel, és azt bizonyítják: a Beneš-dekrétumokra hivatkozva még mindig fosztanak meg magyarokat a vagyonuktól. Szlovákia nem volt jóhiszemű a csatlakozáskor és elhallgatott dolgokat – ha ez kiderül, az súlyos presztízsveszteség az országnak.

Az Európai Unió tud ezekről a perekről, de nem tesz semmit – azt mondják, a Beneš-dekrétumok nem érvényesek, így nem ellentétesek az uniós joggal. Mi kell ahhoz, hogy komolyabban vegyék a telekelkobzásokat?

Az EU komolyan még nem vizsgálta meg ezeket az új eseteket. Ami tudomásukra jutott, azzal azért nem foglalkoznak, amiért a szlovák közvélemény nyitott része sem tud mit kezdeni a helyzettel: akkora súlya van, hogy megijednek tőle – arra várnak, hogy valaki más is mondja ki, erősítse meg, mert ez nem lehet igaz. Áttörést jelenthet, ha nemzetközi bíróság mondja ki, hogy ilyesmi tényleg történik manapság. Akkor majd lépéskényszerbe kerül mindenki.

Szlovák részről hol lehetne elkezdeni a szembenézést a múlttal?

A szlovák sajtó is a kognitív disszonancia állapotában van, így nem tud ott hangsúlyosan megjelenni. Először releváns szlovák személyiségeket kell valahogy az ügy mellé állítani, akik a szlovák társadalom felé hitelesen kimondják, hogy ez így nincs rendben. Ez a szereplő szerintem az ombudsman lehet.

Van még csontváz a szekrényben, lehetnek hasonló ügyek, amikről még nem is tudunk?

Sok. Százas nagyságrendben történnek elkobzások ma is, még akár most is, miközben mi beszélgetünk. A Szlovák Földalap szisztematikusan túrta fel nemrég a levéltárakat és próbál olyan földterületeket találni, amelyek magyar tulajdonosok nevén vannak, és ezeket közigazgatási eljárásban, az érintettek bevonása nélkül íratják az állam nevére.

Előfordulhat olyan eset, hogy valaki évtizedek óta műveli a földjét, de tavasszal, amikor megy ki szántani, szólnak nekik, hogy több ne jöjjön, mert már nem az övé a terület?

Az említett eset kevéssé valószínű, de elméletileg ilyen is előfordulhat. Tapasztalatom szerint főként olyan területek után kutatnak, amelyek el lettek felejtve, nem tudnak róla a tulajdonosaik. A kommunizmus alatt nem vezették az ingatlan-nyilvántartást, és a leszármazottak sokszor nem is tudnak róla, hogy értékes földjeik vannak – különösen akkor, ha az érintett területre út, gyár, egyéb állami beruházás épült, vagy készül épp. A Legfelsőbb Bíróság döntése ezeket az ügyeket segíti: ha előkerülne a tulajdonos, azt mondják neki, hogy egy adminisztratív hibát korrigáltak, nem pedig elkobozták a nagyapjától örökölt földjét.

Meg tudná mondani, hozzávetőlegesen hány embert érintenek ezek az ügyek?

Ezek nem nyilvános dolgok, soha nem fogjuk megtudni, pontosan hány eset történt. Hullámszerűen történnek egy-egy kiválasztott járásban – például Észak-Szlovákiában rengeteg magyar föld- és erdőtulajdon volt, ott viszont már alig élnek magyarok, így ezekről az ügyekről nem is értesülünk. Dél-Szlovákiában, ahol nem szakadt meg a családi folytonosság, és a leszármazottak emlékeznek, hol voltak a felmenők földjei, nagyobb az esély, hogy feltűnik az elkobzás. Ha például hirtelen épülni kezd egy lakópark, és utánanéznek a terület sorsának, kiderül, hogy már az állam kezébe jutott a föld. Egyetlen ügyben, a D4-es autósztráda kapcsán nagyjából 250 pozsonypüspöki érintettről tudok, és akad olyan konfiskált terület, amelyiknek az értéke meghaladja a százezer eurót. Sokan észreveszik az igazságtalanságot, nem örülnek neki, de nem mernek perbe szállni az állammal – vagy azért, mert nincs pénzük, vagy azért, mert félnek az esetleges következményektől. A közjegyzőket felszólították, hogy az örökösödési eljárás hatálya alól vegyék ki azokat a földeket, amelyek tulajdonosai magyarok és németek voltak és a dekrétumok értelmében el kellett volna kobozni. Egy vizsgálóbizottságnak is többéves munkájába kerülne, hogy tisztán lásson ebben a kérdésben – egyesével kell megnézni a parcellákat. A kezdetektől az volt a javaslatom, hogy egyelőre ne fogalmazzunk meg számokat, illetve célokat, hanem első lépésben hozzunk létre egy vizsgálóbizottságot, amely felméri, mekkora mértékű vagyonelkobzás folyt a rendszerváltás óta.

Miért félnek az áldozatok? Hiába próbáltuk, nem akarják nyilvánosan felvállalni az ügyet. Van okuk a félelemre 2022-ben Szlovákiában?

Ez egy nagyon érzékeny kérdés, ezért megpróbálják csendben intézni. Ha ugyanis az állam beavatkozik, csökken az esélyük a vagyon visszaszerzésére. A hivatalok számára sok eszköz áll rendelkezésre, a törvényelleneseket is beleértve – magam is láttam olyan esetet, hogy a szlovák kataszteri törvényt megsértve kobozták el az ingatlant és utána megsemmisítették a tulajdonlapokat. Akinek van anyagi érdekeltsége azt gondolja: minél nagyobb a csend, annál nagyobb az esély nyerni. A másik ok, hogy heves reakciókat válthat ki a szlovákok körében: senki sem akar a sajtóban azzal szerepelni, hogy ő a Beneš-dekrétumok ellensége.

Miért tudnak hatni ma is a Beneš-dekrétumok a magyarokra?

Fontos kérdés, hogy hogyan függ össze ez a történelmi dolog a jelenlegi kisebbségjogi helyzettel. Sokan úgy gondolják, hogy a dekrétumok hatása már rég elmúlt, a kisebbségi helyzet pedig alapvetően jó. Egyik sem igaz. Annyira elfogadtuk ezt a másodrangú helyzetet – amit éppen ezek a dekrétumok idéztek elő –, hogy már nem az egyenlőséghez mérjük magunkat, nem az a mérce. Még a magyar politikai elit is elfogadta, ami a szlovákoknál evidencia, hogy a többségi nemzet tagjai kivételezettek.

Ez a cikk az Új Szó és a Magyar Hang együttműködésével, az International Press Institute és a MIDAS által támogatott NewsSpectrum ösztöndíjprogram támogatásával készült.