Jómagam a kilencvenes évek közepétől 2010-ig szerves része voltam az Országos Mentőszolgálatnak, de ezt a fajta szétesést, szervezetlenséget még soha nem tapasztaltam”

– szögezi le a 444.hu-n megjelent írásában. A folytatás pedig így szól:  

„Tegnap az egyik gyerekem suli után felhívott, hogy az osztálytársa, egy 14 éves lány elesett az utcán, fejét csúnyán beütötte, vérzik, szédül.  Az már önmagában megér egy posztot, hogy a XII. kerületi Önkormányzat ilyen nyugdíjas- és gyerekcsapdákkal kívánja a Föld túlnépesedését megoldani, mint ami  az alábbi képen látható. De visszatérve a a gyerekhez, néhány orvosszakmai keresztkérdés után miután a sérült közterületen volt és kiskorú és mégiscsak fejre esett az önkormányzati csapdán, szédült, na meg vérzett is, mentőhívás mellett döntöttem, miközben persze a helyszínre igyekeztem. 

Az első segélyhívás a mentők felé 14 óra 50 perckor történt. Itt volt egy pillanatnyi zavar, hiszen a koronavírus-járvány kezdetéig Budapesten -az országban már egyedül- közvetlenül a 104-es segélyhívószámon is lehetett mentőt hívni. De most már a jelek szerint ez a lehetőség megszűnt, ugyanis a szombathelyi, vagy miskolci telephelyen működő  Egységes Európai Segélyhívószám, a 112 diszpécsere válaszolt és adta tovább a hívást a mentőknek.  

Az alapadatok felvétele után így a hívásom a Mentőszolgálathoz kapcsolódott át, ahol kezdtem elölről az egészet, ki vagyok, miért hívom, mi történt, kivel és hol. Ekkor még abban hitben éltem, hogy az általam is jól ismert budapesti irányítócsoporthoz került a hívásom, így a megfelelő helyismerettel rendelkező irányítónak közvetlenül adhatom át az információkat. Sajnos gyorsan rá kellett jönnöm, hogy nem erről van szó, hanem a 112-es hívás átkapcsolása úgynevezett túlcsorduló hívás, azaz az országban levő 26 mentésirányító csoport valamelyike veszi fel a feladatot. Erre azért van szükség, mert a budapesti irányítás annyira leterhelt, hogy nem tud reagálni a beérkező hívásokra, így a vidéki irányító központok segítenek be. A beteg- és az esetadatok elmondása után abban állapodtam meg a mentésirányítóval, hogy amikor a helyszínre érkezem, tájékozódás után visszahívom őket a helyzetjelentéssel.   

A megbeszéltek szerint az első hívást követően 11 perccel később, 15 óra 01 perckor újrahívtam a 112-es hívószámot, ahol ismét a szombathelyi, vagy miskolci operátor válaszolt a hívásra, akinek elmagyaráztam, hogy mentők várják a hívásomat, újabb másfél perc után végre a mentőkkel tárgyaltam, ezúttal a somogyi mentésirányítás válaszolt, aki felvett minden új információt,miközben sikertelenül próbált összehozni a Budapesti mentésirányítással, hogy közvetlen beszélhessünk. A következő fél órában átsuhant a fejemen, hogy azon a telefonszámon, amelyet régen a Mentőszolgálatnál a betegszállítási feladatokra használt a Központi Irányító Csoport, megkérdezem, hogy esetleg eltévedtek-e, vagy vigyem-e én be a gyereket a kórházban, azonban ez a szám bár kicsörgött, senki nem vette fel, a 104-en keresztül meg a fenti kudarcok miatt már nem is próbálkoztam.  

Végül, majd percre pontosan az eset bejelentése után hatvan perccel, azaz egy órával később ért ki a Sopron mellől származó mentőegység a vérző, fejsérült, közterületen lévő gyerekhez Budapest egyik könnyen megközelíthető részén. Az már a koronavírus-járványt megelőzően is bevett gyakorlat volt, hogy a fővárosi feladatok ellátáshoz viszonylag gyakran vidéki egységeket vezényeltek.  Ezzel mindössze az a probléma, hogy ezen egységeknek ide is kell jönni, amely napi szinten ezen egyetlen mentőegység esetén is 400 kilométer plusz futásteljesítmény és négy óra mentőmunka kiesés a személyzet számára, hiszen két-két órát minimum utazással töltenek, tehát az effektív munkaidő négy órával kevesebb, ráadásul a helyismeret hiánya és a budapesti egészségügyi ellátás kaotikus volta miatt fogalmuk sem lehet, hogy kit mivel, milyen intézménybe kell szállítani.”  

A cikk még folytatódik, itt olvasható. De a végét azért elmondjuk: „A gyerek szerencsére jól van.”