Egy Pozsony melletti, vegyes lakosságú faluban, 1942-ben játszódik a történet, amelynek főhőse, Marika, a magyar varrónő és az általa bújtatott cseh zsidó kisfiú a szlovák nácikból álló Hlinka-gárda célpontjai. Érzékeny téma minden oldalról. A rendezőnő kezdettől fogva Borbély Alexandrában gondolkodott. Elsősorban azért, mert kiemelkedően tehetségesnek tartja, és szlovákiai magyar színésznő, aki pontosan ismeri a történet gyújtópontjait, így aztán erős érzelmi kapcsolatba került a filmbeli karakterrel.

Mi jut eszébe az első forgatási napról?

Hogy pont az esküvőnk után volt. Azóta járnak a gyerekeink. Három évet vártam a bemutatóra.

Nehéz volt?

Igazából abban reménykedtem, hogy minden látszani fog a filmben. Az az energia, amit belefektettem, több volt, mint munka. Voltak lehetetlennek tűnő kérések is, amelyeket teljesítenem kellett.

Nemcsak lelkileg, fizikailag is több megterhelő, sőt veszélyes jelenet van a filmben. Például, amikor a kisfiúval együtt elmerül a tóban.

Hosszan tartó merülés volt. Sokat készültünk rá. Búvárokkal. Súlyokat erősítettek a derekamra, hogy lehúzzanak, és tovább maradjak a víz alatt. Volt egy pillanat, amikor pánikba esett a kisfiú. Magamhoz szorítva fogtam őt, valósággal belém csimpaszkodott, egyszer csak megijedt, elkezdett rúgkapálni, és azt éreztem, süllyedünk, nekem is végem, ennyi volt.

A csűrben, ahol Marika a kisfiút bújtatja, a tyúkok között előjött a madárfóbiája?

De még mennyire! Hitchcock az oka. A Madarak című híres horrorja. Túl korán láttam. Gyerek voltam még. A szüleim nem is tudtak róla, hogy titokban, leselkedve, a közelükből én is nézem a filmet. Borzalmas élmény volt. Azóta sem tudok szabadulni tőle.

Nagycétényben, a szülői házban nem volt baromfiudvar?

Volt. Ki is szaladtam, amint a tyúkok csapkodni kezdtek a szárnyukkal. A nagymamám meg utánam kiabált, hogy jaj, ez városi lánka!

Pedig hol volt még akkor Komárom, a gimnázium, majd Budapest, a színművészeti egyetem! De amikor elolvasta a film forgatókönyvét, feltett néhány kérdést a nagymamájának? Hiszen ő sok mindent megélhetett abból, amiről a film szól.

Most fogunk majd beszélni erről, ha megnézi a filmet. Nagyon szeretném, hogy ő is lássa. Amikor dolgozom, nem zaklatom részletekkel a családomat. A szakmai dolgokat mindig a munkatársakkal beszélem meg. Ervinnel, a férjemmel sem szoktuk elemezni a forgatókönyveket, szétszedni a történeteket. Egyébként a forgatás első percétől úgy éreztem, ezt a szerepet nem játszhatja más, csak én, aki kisebbségben nőttem fel. Én ma is Szlovákiát érzem a hazámnak. Mindig nagyot dobban a szívem, amikor átlépem a határt, hazafelé tartva.

A lelke mélyén őriz még fájó emlékeket, amelyeket itthon élt meg a magyarságát illetően? A filmben ugyanis durva falfeliratok vannak. A magyarokat, a zsidókat és cseheket is rengeteg sérelem éri a nacionalista szlovákok részéről.

Megéltem én is egyet s mást. Tizenkét éves lehettem, amikor a Nagycétényből Nyitra felé tartó autóbuszban erélyesen rám szólt egy néni, hogy ne beszéljek magyarul a barátnőmmel. Na Slovensku po slovensky! Az nagyon rosszulesett. Pedig a szüleim időben figyelmeztettek arra, hogy vannak buta emberek, de minden oldalon. Később Budapesten is találkoztam ezzel. Ott meg „leszlovákozott” egy taxisofőr. Ezért is olyan fontos ez a történet. Szlovák film először beszél róla ennyire mélyrehatóan.

A támpontok tehát adottak voltak a szerep megformálásához?

A legnagyobb kapaszkodóm az volt, hogy bíztam a rendezőben. Iveta Grófová rendkívül tehetséges. Ez óriási segítség a színésznek. Ennél nagyobb talán nincs is. Jó kezekben van. Az operatőr is fontos. Itt Martin Štrba és Tomasz Wieszbicki jelenléte is megnyugtató volt. Mindketten szinte velem együtt lélegeztek a forgatás során. Művészi látásmódjuk óriási fizikai rátermettséggel párosul. De van még valami. Hogy miből dolgoztam a filmben? Nem is tudom, eláruljam-e. Nagyon szomorú történet lesz.

A film is nagyon fájó.

Marika végig rettegésben él. Egyedül maradt a házban, mivel a férje odaveszett a fronton. Fiatalon lett özvegyasszony. A falu nyelve gyorsan összeboronálja a Hlinka-gárda hadnagyával, de ott legyeskedik körülötte egy német tiszt is. Egyiküknek sem adja oda magát, miközben titkolnia kell, hogy a csűrben zsidó gyereket bújtat. Kegyetlen helyzet. A rettegésem abból táplálkozott, hogy az apukám akkor már nagyon beteg volt. Féltem, hogy elveszítem őt. Reménykedtem, hogy nem, de a rémület a bőröm alá kúszott. Nem kellett keresgélnem ezt a szörnyű lelkiállapotot. Volt egy éjszaka tavaly, május 14-e. Arra gondoltam, hogy Úristen, majd kijön a film! Azt kívántam, hogy apu még láthassa. Reggel jött a hívás, hogy meghalt. Amikor Karlovy Varyban, a bemutató estéjén elkezdődött a film, apámat láttam a vásznon. Nem volt rajtam smink, és annyira hasonlítottam rá! Ha mosolygok, akkor meg anyura hasonlítok. De Marika nem sokat mosolyog ebben a történetben. Az apámmal kezdődik, és az anyukámmal van vége.

Enyedi Ildikó filmje, a Testről és lélekről óta, amellyel 2017-ben Berlinben Európa legjobb színésznője lett, nem is játszott ekkora szerepet. Itt most az első perctől az utolsóig jelen van a vásznon, és csupa kiélezett, drámai helyzetben.

Nagyon szép szerep. Óriási lehetőség. Hálás is vagyok érte. Ami számomra egyszerűen magával ragadó a történetben: ez a nő nem babusgatja, hanem csak védi, óvja a gyereket, de meghalni is képes lenne érte. Komoly kérdéseket vetett fel bennem a film. Például a küldetésemet az anyasággal. Hol van, hová tűnik mellette az életem? Hogyan neveljek boldog gyereket? Volt idő, még mielőtt babát vártam volna, hogy sokat hallgattam Vekerdy Tamás pszichológus gyereknevelési tanácsait. Hogy ki kell alakítani magam körül egy kommunát. És mi ezt megteremtettük Ervinnel. Sokan segítenek a családból. Ez nagyon fontos két gyerek mellett. Így nem kell attól félnem, hogy elveszítem önmagam.

Kiváló partnerei vannak a filmben. Táňa Pauhofová játssza azt a fiatal cseh zsidó nőt, aki Marikára bízza a gyerekét.

Nagyon szeretem Táňát. Rögtön az elején tárt karokkal jött felém.

A magyar káplán szerepében Kovács S. József, a budapesti Nemzeti Színház tagja remekel.

Ő is nagyot alakít a vásznon. Kimondottan jól áll neki a reverenda.

Bandor Éva is lenyűgöző mint sokgyermekes falusi asszony.

Jaj, hát a Bandor! Szeretek vele dolgozni.

A végére hagytam Milan Ondríkot, a gárdista szerepében. Ő a legfőbb partnere a filmben. Minden jelenetük feszültséggel teli.

Elmondom, miért különleges a mi találkozásunk. Persze ebből sem fogok jól kijönni. Ervin szokta ezt mondani. Rákenem. Hogy nehéz mellém osztani valakit rendezőileg. Volt olyan casting, amikor a rendező az utolsó fordulónál azt mondta: „Megetted a partneredet reggelire. Kioltottad benne a férfit.” Na, Ondríkban nem oltottam ki. Nő maradtam mellette a vásznon, méghozzá olyan, amilyen még nem voltam. Ez az első alkalom. Pedig nem volt rajtam sem rúzs, sem csipkebugyi. Úgy játssza a szerepét, hogy én is teljesen odavagyok tőle. Nagyon fogják szeretni a nők, de olyan lelke van, hogy attól meg sírni fognak.

Berlin, Los Angeles, Karlovy Vary. Szép köröket tett már eddig is a világ nagy filmes rendezvényein. Karlovy Varyban harmadszor vendégeskedett az idén. Kétévesek lesznek az ikrei. Most szakadt el tőlük először három napra?

Rigában jártam nemrég a következő filmem miatt. Megérkeztem, és már vittek is Jurmalába, a rendező dácsájába. Jelmezpróbám volt, és ott találkoztam a német partneremmel. Szergej Livnyev rendezi a filmet, és volga németül fogok majd beszélni benne. Nem lesz könnyű. A gimnáziumban szerencsére németül tanultam. Szergej Livnyev orosz rendező, de már régóta Lettországban él. Négy filmet forgatott Volodimir Zelenszkijjel, Ukrajna elnökével. Azon a napon beszéltünk először, amikor kitört az orosz–ukrán háború. Lehajtott fejjel annyit mondott: „Szégyellem magam.” Így indult a történetünk.

Biztosan látta Enyedi Ildikó filmjében.

Látott. Mégsem ment a fejembe, hogy mit akarhat tőlem. Engem, külföldi filmbe? Főszerepre? Na, persze! Aztán majd semmi nem lesz belőle! De elküldte a forgatókönyvet, hogy olvassam el. A negyedénél tartottam, amikor kiderült, hogy terhes vagyok. Azonnal írtam neki, hogy bocs, ez nem fog összejönni, babát várok. Már megvannak a gyerekek, élem az életemet, egyszer csak jön egy e-mail, hogy az elmúlt másfél év alatt nem talált más színésznőt a szerepre. És újra felvettük a kapcsolatot. Meneküléstörténet. De lesz benne szerelmi szál is. 1942, Szibéria. Tudom, hogy ezt is meg fogom szenvedni.

Mindig a nehéz, a legbonyolultabb feladatok motiválják. Ilyen szerep vár rá most is Szergej Levnyin filmjében. Greta, az opera-énekesnő. Katartikus történet lesz.

A szerző a Vasárnap munkatársa