Rendes volt a mosogató masinánk.

Megvárta, míg elmúlik karácsony, és utána lehelt egy utolsót, csaknem másfél évtized után.

Amikor néha-néha szerelőt kellett hívni hozzá, a mester mindig azt mondta, vigyázzunk rá, ameddig csak lehet, mert az új típusok már feleannyi ideig sem bírják. Ott van a kazán is, ami éppen két évtizede szolgálja a családot. A szerelő minden egyes felülvizsgálatkor elmondja, hogy becsüljük meg nagyon.

Mert az új kazánok ugyan modernebbek, valamivel kevesebbet is fogyasztanak, de örülhetünk, ha feleannyi ideig működni fognak.
A mosó- és hűtőgépekkel, a klímaberendezésekkel, az autókkal, szinte minden használati tárgyunkkal hasonló a helyzet, az elektromos kütyükről, mobilokról nem is beszélve.

Azt hihetnénk, ahogy fejlődik a világ, úgy nő az ember által gyártott gépek élettartama. Logikus és hasznos is lenne. Csakhogy a mi világunk nem erről szól. A fogyasztói társadalom, mint a neve is mutatja, a fogyasztás ösztönzésére épül. A gyártók érdeke, hogy minél többet vásároljunk a termékeikből, ennek legegyszerűbb módja pedig, ha rövidítik a termékek életciklusát. Tehetik ezt úgy is, hogy kevésbé strapabíró gépeket gyártanak, de a technológia fejlesztésével és a kompatibilitás hiányával is könnyedén kikényszeríthetik, hogy lecseréljük a még bőven működőképes eszközeinket. Közben minél sikeresebb lesz valaki az üzleti életben, annál hatványozottabban nő a karbonlábnyoma. (A pár százaléknyi szupergazdag életvitele nagyobb szén-dioxidkibocsátással jár, mint világ szegényebb feléé.)

Hol vannak már az „Opel, sosem kop el”-féle reklámok, és hol vannak a Kovács urak, akiket évtizedekig kiszolgál a Volkswagen Golfjuk? A gazdaságnak pörögnie kell, és amíg nő a termelés, az állam is boldog, mert dől a lé a kasszába. Ezért aztán papolhat itt bárki klímavédelemről meg karbonsemlegességről. Mindaddig, amíg a fogyasztás marad az emberiség imádott istene, egyre csak hizlalni fogjuk a pusztító üvegházburkot magunk körül. Gyorsuló ütemben használjuk el a Föld nyersanyagait, irtjuk az erdőket, növeljük az átlaghőmérsékletet.

Eközben az általunk teremtett fogyasztói klíma láthatóan kedvez az olyan új vírusoknak, mint a Covid-19, és egyre több hasonló évünk lehet, mint a tavalyi volt, amit a legszívesebben átugortunk volna.

Most még nagyon büszkék vagyunk arra, hogy a fogyasztás ösztönzésével meg tudjuk hajlítani az időt. De ahogy múlnak az évek, mindinkább rá fogunk döbbenni, hogy az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, bármennyire is szeretnénk. Mert a gyorsan amortizálódó kocsinkban már nem fog a fék, és egyre csak gyorsulunk, gyorsulunk a lejtőn, menet közben kiugrani pedig már nem lehet.

„Csak egészség legyen és sok beteg” – az egyszeri orvos teljesíthetetlen életfilozófiája szerint él az emberiség a fogyasztói társadalomban.

Miközben mindenkit akkor kellene megfizetni, akkor kellene igazán elismerni, ha minél egészségesebbek volnánk, maradnánk, és minél egészségesebb lenne, maradna a természeti környezet körülöttünk.