A legtöbb nyelvben, így a magyarban is egyszerre létezik a régies „államférfi” és a gyakrabban használt „politikus” kifejezés. Utóbbi viszont már-már egy szintre süllyedt a kilencvenes évekbeli „vállalkozó” megnevezéssel, tömörítve az ügyeskedő-ingyenélő-csaló negatív asszociációkat.

Az államférfi besorolást általában visszamenőleg osztják, olyan időtávolságból, ahonnan az egykori politikusok kisebb-nagyobb megingásai már nem látszanak. Tehát egy még szűkebb kör az, akiket már életükben államférfinak látnak. Ezt pedig ne keverjük össze a személyi kultusszal és azzal, amikor vezetők saját magukról alakítanak ki erőnek erejével ilyen imázst. Mint például a jegesfürdőző-vadászó-halászó Putyin.

Talán a legfontosabb, ami megkülönbözteti a politikust és az államférfit, alighanem az, hogy az előbbi képes a rövid távú politikai érdekein felülemelkedni. Egy másnapi alkuért vagy pár szavazatért nem dönti be az intézményét; hajlandó olyan típusú hosszú távú gondolkozásra, amelynek lehet, hogy ő már személyesen nem is lesz részese.

Ahogy egyszer Herman van Rompuy fogalmazta meg egy interjúban, az akkor frissen létrehozott pozícióban, az Európai Tanácsnak az első elnökeként: Nem a politikai vezető teszi fontossá az intézményt, hanem az intézmény emelheti fel a politikust, ha jól végzi a dolgát.

Ehhez képest tele vagyunk álintézményekkel, melyeket szinte csak egy névjegykártya kedvéért hoztak létre; és alig vannak olyan politikai vezetők, akik intézményépítéssel szerezték volna támogatottságukat.

Igaz, éppen olyan korban élünk, amikor az intézményeket nem építeni divat, hanem inkább kicsúfolni, aláásni és lebontani. Világos, hogy egy ilyen környezet a személyes hűséget jobban értékeli, mint az erős intézményt, sőt: utóbbi veszélyt is jelenthet a hűséget elváró vezetőre. Hiszen a lojalitással politikai értelemben nemcsak némi kiszolgáltatottság jár, hanem a belső fékek és ellensúlyok meggyengülése. Minél több a személyhez kötődő hűség az adott ország politikai rendszerében, annál kevesebb az ellensúly, hiszen a kritika és a hűség ritkán jár együtt. Ugyanakkor kritika nélkül éppen az a visszajelzés veszik el, amely hosszú távú rugalmasságot, életképességet ad egy-egy politikai formációnak.

Államférfiaknál az is gyakoribb, hogy nem is akarnak államférfinak látszani. Ezzel szemben a politikus néha épp olyan, mint egy páva: nagyobbnak akar látszani, mint ami.  A jó vezetők egy küldetést és értékeket visznek, oly hitelesen, hogy követik őket. Mások azt keresik, hogy követőik legyenek, és ez válik céllá számukra.

Hogy az elmúlt napok legfontosabb eseményét érintsük: a végtelenül narcisztikus exelnök, Donald Trump nem nőtt fel államférfivá. Biden és Harris kap egy esélyt, hogy ahol az inga kilengett jobbra, most tompítsák a másik irányú kilengését. Nem lesz egyszerű, mert a Capitoliumon a demokrata kongresszusi tagok egy része jóval balrább lökné azt az ingát. Az államférfi viszont ciklusokon túlra tervez.