Arról volt szó ugyanis, hogy erőteljes jobboldali beállítottsága ellenére a kormányhoz közeli lapokat nemigen olvasta. Ellenben rendszeresen vásárolta a kormánykritikus napi és heti sajtót. Nagyra értékeltem ezt a hozzáállást – s még akkor is így éreztem, ha tudatosítottam, hogy sok közéleti kérdésben egyébként nem értünk egyet. Bőven volt tér jóleső vitákat folytatni, és hát igen: tanulni is akár egymástól. Tudniillik már az is sokat számít, ha valaki önként és tudatosan képes kilépni a saját komfortzónájából, s megnézni, „milyen a túloldal”.

Ezek a dolgok legutóbb Nagysurányban járva jutottak eszembe. A főtéren, közvetlenül a Szent István vértanú plébániatemplom tövében áll Mária Kokošová mellszobra, akit a magyar karhatalom (a felirat szerint egészen pontosan a „magyar horthysta zsandárok”) részéről egy zavaros körülmények között kilőtt puskagolyó ölt meg. A 19 éves lány abban a tömegben állt, amely 1938 karácsonyán a templomban és környékén demonstrált a magyar fennhatóság ellen. Nehéz, ellentmondásos idők, ami a magyar–szlovák viszonyokat illeti. „Nemzetépítési” modellek, koncepciók ütközése. Nagysurány és a környék történetéből ráadásul tudható, hogy ezek az évek nem voltak épp zökkenőmentesek a helyi szlovák közösségek számára. Hogy is lehettek volna, amikor a tragédián túl és többek között a korabeli magyar állam néhány év múlva katonai tiszteletadás mellett emelt hősi emlékművet a most is álló városháza előtt. Mindezt csupán árnyalni képes (s ez a surányi városközpontban szereplő információs táblákon is szerepel), hogy az egyébként szlovák eredettel rendelkező Serédi Jusztinián hercegprímás már-már egyfajta közvetítő kapocsként közbenjárt a helyi vallási élet fenntartásáért és fejlesztéséért.

Mindazonáltal olyannyira nem voltak könnyű idők ezek, hogy még ma is rezonálhatnak. Ha valaki kíváncsi arra, hol és mikor jelenik meg ma Kokošová emlékezete, akkor az egy egyszerű internetes keresés után azonnal rájöhet bizonyos és hát nem is annyira meglepő dolgokra. Természetesen elő lehet bányászni a szakszerű történészi publikációkat, de ehhez szinte valóban „bányászni” kell. Sokkal könnyebben tűnnek elő a szlovák–magyar etnikai törésvonal mentén zajló viták – ha ugyan vitáknak lehet ezeket nevezni. Ugyanis olyan apologetikus és nacionalista vonalat tapinthatunk ki a szövegekben, amelyben Mária Kokošová szlovák részről (a fasisztákat is ideértve) szinte népmesei hősként, a szlovák nemzeti panteon alakjaként jelenik meg. Magyar oldalról sokkal kevesebb leírás, összefoglalás jön velünk szemközt, ám ezek leginkább semleges hangnemben íródtak, rosszabb esetben bagatellizálják az esetet. Egy mozzanatot nehéz kitapintani: azt, hogy egy ilyen „cseppben a tenger”-féle esetben bárki is kívül helyezkedne az emlegetett komfortzónáján. S megértően viseltetne a közös múlt tragikus pontjai iránt.