„Egy olyan időben pedig – írja Sontag –, amikor az olvasás és a szellemiség értékeit, mint ma is, oly szenvedélyesen kétségbe vonják, az irodalom maga a szabadság.”

Szellemi köztársaság

Volt egyszer egy kiadó… – ezzel a címmel jelent meg egy összegző, gyűjteményes esszékötet a Kalligram huszonöt évéről (1991–2016). Hogyan lett egy határon túli magyar könyvkiadóból az egyik legjelentősebb közép-európai szellemi műhely? Erre próbált meg válaszolni több mint negyven szerző.

A Kalligram – s ebben mind megegyeznek – több volt, mint könyvkiadó. A „szabadság intézménye” volt (írja Adam Michnik), „szellemi köztársaság” (Csehy Zoltán), „a minőség zsinórmértéke” (Deczki Sarolta), a hálózatelmélet fogalmaival körülírható „szuperorganizmus” (Németh Zoltán), „egy jelkép, egy jól körvonalazott művelődéskoncepció” (Thomka Beáta), amely „a reményt éltette bennünk” (Magda Vášáryová), vagy ahogy a Libri-díjas erdélyi író, Láng Zsolt fogalmazott: „a Kalligram a hajó, amely kijutott a nyílt tengerre”.

Márpedig a nyílt tenger – hogy a hatályos nemzetközi törvényeket idézzem – jogi értelemben egyetlen állam parti tengeréhez vagy belvizeihez sem tartozik, egyetlen állam sem vonhatja szuverenitása alá, s a nyílt tenger szabadsága magában foglalja a hajózás szabadságát és a nyílt tenger átrepülésének szabadságát is.

A nemzet napszámosa

A Kalligram azt a kultúrmissziós programot próbálta megvalósítani, amiről Márai Sándor már 1942-ben, a Röpirat a nemzetnevelés ügyében című pamfletjében írt: ha felelősséget érzünk nemzetünkért, akkor csakis az egyetemes művészi mércével mérhető alkotásokat ismerhetjük el magyarnak, nem pedig a zsinóros dolmányt viselő, buggyos gatyába és árvalányhajas jelmezbe bújtatott kispolgári giccset.

Pavel Vilikovský is Márai naplóit idézte, amikor azt írta, szeretne a műveltség romjai között élni, de itt csak a műveletlenség romjai között élünk, s a kettő nem ugyanaz. A Kalligram célkitűzése éppen ez volt: alternatívát kínálni a populizmussal, a törzsi kollektivizmussal, az autoriter rezsimek kultúrasorvasztó hatalmi mechanizmusával szemben, kilépni a rezervátumból, párbeszédet folytatni a világgal.

A Kalligramnak, írja Komoróczy Géza, Szigeti László volt a lelke; Szigeti, a par excellence homo intellectualis, Václav Havel egykori bizalmasa és tanácsadója, Bohumil Hrabal és Mészöly Miklós beszélgetőtársa, Petr Pithart és Esterházy Péter barátja, egy „reneszánsz ember” (František Mikloško), „integratív személyiség” (Márton László), „a nemzet napszámosa”, „1 nagy európai. És ekképp: magyar” (Esterházy Péter), „aki mindent meg tud bocsátani, csak az igénytelenséget nem” (Csehy Zoltán).

A már idézett Adam Michnik, a lengyel rendszerváltás kiemelkedő alakja, a vezető lengyel napilap, a Gazeta Wyborcza főszerkesztője mondta egyszer: „Mi, lengyelek negyvenmillióan vagyunk, van pápánk, van Walesánk, van Szolidaritásunk, van papírunk és nyomdánk, van korrupciónk, de Szigeti nevű magyarunk nincs.”

Otthonunk, a Kalligram

Európának ebben a szegletében ritkán tartották nagy becsben a könyveket s a literátus embereket, írja a könyv egyik esszéjében Deczki Sarolta irodalomtudós; a szellemi ember errefelé mindig gyanús volt, az autonóm polgár ellenség, a párbeszéd pedig gyanús tevékenység.

Nyitottság, párbeszéd – ezek a Kalligram negyedszázadát bemutató kötet kulcsszavai. Nyitottság nélkül nincs párbeszéd, párbeszéd nélkül nincs béke. A Kalligram sokunk számára az otthont is jelentette, azt a műhelyt, ahol a művészetben az esztétikai alapú világlátás és az anti-provincializmus érvényesült.

A kétnyelvű, magyar és szlovák Kalligram több mint kétezer könyvet adott ki, portfóliójába a (cseh)szlovákiai magyarság múltjának feldolgozása (Fábry Zoltán, Peéry Rezső, Szvatkó Pál művei) és a Koncsol László sorozatszerkesztésében megjelenő, több mint 40 kötetes Csallóközi Kiskönyvtár éppúgy belefért, mint a szlovákul kiadott társadalomtudományi és jogfilozófiai alapművek; utóbbiaknak köszönhetően vált a Kalligram az egyik legmeghatározóbb szlovák kiadóvá is – lásd Martin M. Šimečka cikkét a Denník N-ben arról, hogy a mečiari érában a szlovák demokráciát a Kalligram könyvei mentették meg.

A Kalligram a visegrádi gondolat hirdetőjeként hozta közös nevezőre a magyar Bibó Istvánt, az osztrák Robert Musilt, a szlovák Miroslav Kusýt, a cseh Patrik Ouředníket, a lengyel Witold Gombrowiczot vagy a szerb Danilo Kišt.

A közép-európai polgári éthoszt próbálta feltámasztani, ez azonban Don Quijote-i vállalás volt.

Szalay Zoltán, a kiváló író és publicista szerint ugyanis a Kalligram eleve illúzióra épült: a művelt, haladó felvidéki polgárság illúziójára. Azok a társadalmi rétegek ugyanis, amelyek ezt az értékrendet képviselték, s amelyek a Kalligram eszmeiségét magukénak vallhatták volna, nagyjából a 20. század derekára eltűntek: kisemmizték, elüldözték vagy lemészárolták őket.

Volt egyszer egy Közép-Európa

Danilo Kiš írja egy helyütt, hogy a közép-európai kultúra az Európa iránti nosztalgia volt. Az az Európa azonban, ahová a közép-európai szellem hazavágyott, már nem létezik – mint ahogy Közép-Európából is mára Európa lelkiismerete helyett Európa karikatúrája lett.

Schein Gábor elemzi a kötetbeli esszéjében, hogy a szocialista államok összeomlása miért nem eredményezett mentalitásbeli restartot, miért alakulhatott ki ezekben az országokban oligarchikus hatalmi rendszer, kézből etetett klientúrával és alárendelt középosztállyal, s a demokratikus reflexek helyett miért a feudális reflexek erősödtek föl.

Kundera az 1980-as évek elején még arról írt, hogy Közép-Európa a Nyugathoz tartozik, de a Szovjetunió elrabolta – mára azonban világossá vált, hogy mentális diszpozícióit tekintve Közép-Európa nem tartozik a Nyugathoz: a civil társadalom fejletlen, s a rendszerváltás utáni évtizedekben nem a polgári demokrácia, hanem az 1930-as éveket idéző rendi társadalom éledt újjá; egy olyan korszak restaurációja zajlik, amit Márai a „minőségellenes ressentiment”, a „frusztrált és félművelt átlagemberek bosszújaként” jellemzett.

Márai helyett Führerek

A tömeg ugyanis nem kér sem a szabadságból, sem az azzal járó felelősségből, az akolmelegben érzi jól magát, védettséget és ingyenebédet akar, nem pedig szabadságot. Grendel Lajos írta néhány hónappal a rendszerváltás után (in: Rosszkedvem naplója), hogy a szlovákiai magyarok zömének sem szabadság vagy Márai Sándor kell, hanem mítoszok kellenek és Führerek, s hogy Budapest szemében az a jó határon túli magyar, aki kacagányban, teli torokból üvölti a dagályos nemzeti retorikát.

A rendszerváltás óta eltelt évek tanulsága, s ebben egyet kell értenünk Grendellel, hogy a szólás/szabadság eljöttével nem az érveken alapuló vitakultúra honosodott meg a szlovákiai magyar társadalomban, hanem az indulatos sárdobálás; nem az odafigyelés, hanem az elutasító intolerancia; nem a másik megértésének a vágya, hanem a bornírt pöffeszkedés; nem az önvizsgálat, hanem az önelégültség; minőségi kultúra helyett pedig a vásári tinglitangli.

Ebből a mentális zsákutcából mutatta a kiutat a Kalligram, amely – ennyi pátosz talán belefér a végére – világítótorony volt, pislákoló fény az egyre sűrűbb sötétben. Kafkával szólva: Robinson zászlaja, a sziget legmagasabb pontján.